Fandom

BIONICLE Wiki

Sahmad regéje

175pages on
this wiki
Add New Page
Vitalap0 Share

Ad blocker interference detected!


Wikia is a free-to-use site that makes money from advertising. We have a modified experience for viewers using ad blockers

Wikia is not accessible if you’ve made further modifications. Remove the custom ad blocker rule(s) and the page will load as expected.

"De a történetem nem csak ennyiből áll. És egy dolgot jobb, ha mindig észben tartotok a történelemről: a győztesek írják."
- Sahmad gondolata

Sahmad s tale.png

Első fejezetSzerkesztés

A nevem Sahmad. Talán az Agorik tűzhelyei körül vagy az őrt álló Glatorianok sustorgásából hallottatok már rólam. Tisztelettel és félelemmel emlegetnek – ez így van rendjén. A történelem szerint csak egy szörnyeteg vagyok, rabszolgahajcsár, aki abból él meg, hogy saját Agori társait ejti foglyul és adja el a Skrallnak. Természetesen bolond lennék, ha mindezt letagadnám, mert így igaz. De a történetem nem csak ennyiből áll. És egy dolgot jobb, ha mindig észben tartotok a történelemről: a győztesek írják.
A vastörzs tagja vagyok, no nem mintha ez a páncélom színéből világos volna… de ennek oka van. Azt kihirdetni, hogy valaki ama törzs tagja, mindig is egyenes út volt ahhoz, s még most is az, hogy kiközösítsenek, nekem rontsanak, sőt megkövezzenek. A többi Agori nem lát minket szívesen kedves kis falvaikban, nem vagyunk elég jók, hogy megkínáljanak étellel vagy itallal, se elég tiszták, hogy üzleteljenek velünk. A kezdő őrszemeknek mesélt rémtörténetek szereplői vagyunk: „Jobb, ha résen vagy, mert még elkap egy Vas Agori!”
Persze nem mindig volt így. Réges-régen, jóval a magháború vagy a Széttörés előtt, a törzsem Bota Magna hegyiben élt és bányászott. A kiásott vasat a tűztörzsnek adtuk megmunkálásra, és ők cserébe kész szerszámokkal és fegyverekkel láttak el minket. Durvák voltunk és gorombák, de kemény munkánk elnyerte tiszteletüket, és úgy bántak velünk, mint bármelyik más Agorival. A vastörzs tagjai őszinte, kemény munkával töltötték életüket, és nem kértek egyebet. És a hegyi szomszédjainkkal, a Skrall-lal való időnkénti nézeteltéréseken kívül senkivel sem gyűlt meg a bajunk.
Amikor eljött a vég, gyorsan és halkan jött el, mint a hátba döfött kés. A földünk külső peremén dolgozó bányászok közül néhányan furcsán kezdtek el viselkedni. Zaklatottak és marakodók lettek, s ahogy teltek a napok, állapotuk romlott. Amikor azt kérdeztük, betegek-e, nemmel feleltek. Az egyedüli furcsaság, amit észleltek, hogy rosszul aludtak, mivel nem tudnak álmodni. A legtöbben csak nevettünk. Végtére is, csak az a fő, hogy jó erőben legyünk, és kifejtsük fémeket a kőből, aztán a felszínre hurcoljuk. Mit számított, ha az alvás nem volt több sima alvásnál, és nem zavarják a furcsa illúziók? És aki nem lát álmokat, annak a rémálmok miatt sem kell félnie, igaz? Tévedés – aki nem álmodik, annak az ébrenlét változik rémálommá. Az érintett bányászok csakhamar ingerlékenyből erőszakossá váltak, majd erőszakosból eszeveszetté. Kiderült, hogy az álmok feladata a bennünk felgyűlő rossz energiák levezetése. Nélküle az elme idővel önmagát marcangolja szét. Mi több, a már járványként kezelt dolog kezdett terjedni. Törzsem egyre több tagja vesztette el az álmodás képességét. Azok, akiknek állapota előrehaladott volt, őrjöngő elmebetegekként haltak meg. Azokat meg, akik csak nemrég fertőződtek meg, rémképek és kétségbeesettség gyötörte, mert tudták, mi vár rájuk.
Néhányan immúnisnak tűntek – így jómagam, Telluris, meg még néhányan. A szomszédjaink természetesen gyanakodtak, hogy mi miért tudunk még álmodni, de egyikünk sem tudta a választ. Persze ettől még folyt a beszéd a törzsön belül, hogy kiderítik, még ha meg is kell ölniük minket érte. Mi egybegyűltünk, és elrejtőztünk egy barlangban, készen arra, hogy megvédjük magunkat az őrült Agorikkal szemben, akik egykor még a barátaink voltak.
Ahogy a dolgok rosszabbra fordultak, a faluvezérünk más törzsekhez fordult segítséget kérni. A Skrallok csak nevettek. A többi törzs pedig még csak át sem engedte őt a határaikon. Abból a kevés vasból se kért senki, amit még kiástunk, mert azt hitték, valahogy elkaphatják a kórt. A kereskedelem megszűnt.
Amikor az egyik még egészséges Agori megpróbált csatlakozni egy másik törzshöz, az erdőbe űzték, ahol az egyik vadállat végzett vele. Ami minket illetett, akár az őt elutasító Agorik is megölhették. A vastörzs tagjának lenni egyenlő volt már a halálbüntetéssel: ha nem a kór végez veled, akkor egykori kereskedőpartnereid.
Telluris előállt azzal az ötlettel, hogy ásványok segítségével változtassuk meg a páncélunk és sisakjaink színét, és hogy menedéket leljünk, valami mindezidáig ismeretlen törzs tagjainak adjuk ki magunkat. HüIye ötlet volt, de én belementem. Szerintem nem is kell mondanom, bevált-e. De életben maradtunk, és végignéztük, ahogy törzsünk tagjai egytől-egyig elpusztulnak, mígnem túl kevesen voltak már ahhoz, hogy fenyegetést jelentsenek. Elmenekültünk, de nem volt hová menni. Ehhez hozzáadódott, hogy nem tudhattuk, valamelyikünk nem hordozza-e magában a kórt, s így már érthető, miért váltunk külön. Én délre indultam, s tudtomon kívül Telluris is. Harácsolva és lopkodva éltem. Láttam a Magháború kitörését, és láttam, ahogy az Agorik a népem által kitermelt vasból készült fegyverektől hullnak el… és nevettem.
A Széttörés idején Bara Magnán voltam. Találtam egy szekeret, és elnyertem egy Spikit hűségét az egyetlen lehetséges úton – megetettem. Nem tudtam, mit tartogat számomra a jövő, de volt egy járművem és volt gyűlöletem. Kitalálom, hogyan házasíthatnám a kettőt, hogy bosszút álljak.
Telluris más utat választott: egy Skopióra hajazó harcigéppel kezdett barangolni a sivatagban, mintha azt képzelte volna, javít a helyzetén, ha összezúz egy-két karavánt.
Nekem egyéb terveim voltak. Árucikkekké teszem a törzsek Agorijait. Eladom őket a Skrallnak, hogy azt kívánják, bár ők is meghaltak volna a járványban a barátaimmal együtt.
Sok minden változott az elmúlt napokban. A Skrallokat elhajtották Roxtusból, az égben két fémből készült óriás harcol általam elképzelhetetlen okokból. Biztos vagyok benne, hogy nyakunkon a világvége, de mielőtt az bekövetkezik, el kell intéznem valamit. Valahol valaki tudja, mi történt a népemmel. Tudja, hogy a járvány egy támadás vagy véletlen, baleset vagy kísérlet volt. Mielőtt Bara Magna elporladna, én meg fogom találni a választ. És ha valaki felelős volt a törzsem sorsáért, akkor remélem, hogy valahol most rólam álmodik, és sikoltva fog felébredni.

Második fejezetSzerkesztés

Szeretek aludni. Szeretek, mivel szeretek álmodni is. Az álmodás emlékeztet rá, hogy élek.
A múlt éjjel például arról álmodtam, hogy ismét a vasfaluban vagyok, és a hideg és nyirkos bányákban dolgozok. A levegőt megtöltötte a csákányok ütemes kopácsolásának hangja. Spherus Magna kegyes volt hozzánk aznap, és több rakomány vassal tértünk vissza a felszínre. Én egy kiszögellésen álltam, és néztem, ahogy a Szikla Agorik a távolban pókbogarak módjára iszkolnak ide-oda. Egyszer csak megálltak, és mind a falvunk irányába fordultak. Megfordultam, hogy lássam, mit nézhetnek, és akkor láttam eltűnni az első Vas Agorit. Az egyik pillanatban még a csillét ürítette, a következőben nyoma veszett. Néhány pillanat alatt többen és egyre többen kezdtek eltűnni. Tudtam, hogy valami borzalmas dolog történik. Meg kellett állítanom.
Átrohantam a falun, hogy megtaláljam a nőt, akit szerettem. Mikor ráleltem, a karjaimba vettem és erősen magamhoz szorítottam, de egy szempillantás múlva már csak az üres levegőt öleltem.
Segítség. Segítségre volt szükség. Leszaladtam a hegyoldalon a Szikla Agorihoz, és kiáltoztam, hogy segítsenek, de egyikük sem figyelt rám. Sikoltottam, könyörögtem, de mindhiába. Megpróbáltam lesújtani az egyik falusira, csak hogy felfigyeljenek rám. És akkor lenéztem, de nem láttam semmit. Én is eltűntem. Verejtéktócsában ébredtem. A Skrall Folyótól nem messze telepedtem le. Levetettem a páncélom, és letérdeltem a partra, hogy lemossam magamról a rémálom emlékét. A holdfény megvilágított valami hatalmas dolgot a távolban. Jobban szemügyre véve a Skopio gépet fedeztem fel benne, amit Telluris épített, de most úgy terült el a homokban, mint valami halott állat. A tulajdonosa maga mellette guggolt. Befogtam a Spikitet a szekér elé, s Tellurishoz mentem. Úgy nézett ki, mint aki gyászol.
- Mi történt? – kérdeztem.
- Tönkretették – felelt a törzstagom. – A Glatorian, ők szabotálták. Most már nem működik.
Én mindig is úgy láttam, a Skopio csak egy nagy idő- és anyagpocséklás. Nem számít, mekkora az ember fegyvere, más mindig képes nagyobbat építeni. Az olyasmi nem győzi le az ellenséget, amit már tíz mérföldről látni. Be kell furakodni közéjük, mint egy tüskés féreg lárvája, beépülni a közösségükbe, és aztán belülről eltörölni őket. A Skopio Telluris támasza volt volt: felfegyverzett, páncélozott mankója, amit a világ felé lóbált.
- Meg tudod javítani? – kérdeztem.
Ő megrázta a fejét. – Nincsenek meg az alkatrészek.
Ránéztem Tellurisra. Talán néhány nap múlva rájönne, hogy értelmetlen siratni a gépét, és kimegy a nap alól. Ám akkorra már senki nem venné a hasznát. Mégis, akármennyire is ingatag, ő a Vastörzs tagja, a kevés életben maradtak egyike, így tartozom neki.
- Talán össze tudjuk szedni, ami kell hozzá – vetettem fel. – Én észak felé tartok. Gyere velem.
Telluris feltekintett rám, aztán a halott Skopio felé intett.- Nem hagyhatom itt.
- Ez nem megy sehova – feleltem. – És amikor visszajövünk, újjáépítjük, nagyobbra és jobbra, mint eddig.
Telluris felállt, és beszállt a kocsimba. Megrántottam a gyeplőt, majd a Spikit megindult északnak. Nem tudtam pontosan, hová is megyünk, de volt róla elképzelésem. Ha a törzsem halála nem baleset volt, akkor merénylet. És ha merénylet, akkor valaki nyilván hasznot húzott belőle. Akárki is ez a valaki, minden egyes halott Vas Agoriért fizetni fog.
A tetthelyre nem térhettem vissza, mivel Bota Magna százezer évvel ezelőtt leszakadt, és nemigen jött vissza. Csak annyit tehettem, hogy északra megyek, és reménykedek, hogy megtudok valamit, remélhetőleg még mielőtt a fejem fölött viaskodó robotok azt a keveset is lerombolják, ami még maradt Bota Magnából. Néhány órája úton voltunk, amikor a Spikit hirtelen felágaskodott, és mindkét fejét ijedten felhúzta. Telluris leugrott a kocsiról. Rámutatott valamire, kiáltott, de már én is láttam, mi volt ott: egy hosszú, szürke kígyó tekeredett fel előttünk, melynek kék szemei őrülettel voltak megtelve.
- Öld meg! – mondtam Tellurisnak.
A törzstagom megragadott egy kést a szekérből, és óvatosan megközelítette a kígyót. Valamiféle vipera volt, szélsőségesen mérgező, és élve nem volt belőle hasznunk. Holtan legalább lehet belőle vacsora. Telluris felemelte a pengét, és már arra készült, hogy lesújtson vele, amikor a kígyó felágaskodott, mintha lecsapni készülne, ám támadás helyett megszólalt.
- Rajta csak – mondta. – Ölj meg. Már amúgy sem bírom tovább.
Telluris felém nézett, mert nem tudta, megőrült-e. Én bólintva tudattam vele, hogy én is hallottam. Eszembe jutott egy vad mese, amit néhány Szikla Agoritól hallottam. Roxtusból menekültek, miután vereséget szenvedtek a többi falutól, és azt állították, hogy egy Metus nevű Jég Agorit kígyóvá változtattak. Nekem úgy hangzott, mintha túl sok rothadt Thornaxot ettek volna, de most… Nos, rengeteg fura dolog van Bara Magna sivatagában, de a beszélő kígyók nem tartoznak közéjük. - Te vagy… Metus? – kérdeztem a kígyótól.
Sziszegve válaszolt.
- Azt mondták, bosszút esküdtél azért, ami történt veled – mondtam. – Ezek szerint feladtad, vagy nem?
- Még mindig bosszúra vágyok – felelt Metus. – Az nem állít meg, hogy ezzé a szörnnyé váltam, az se állítana meg, ha rovar lennék, megtalálnám az utat, hogyha… Abbahagyta.
Én vártam. Ő nem folytatta, ezért megkérdeztem: - Hacsak mi?
A kígyó átsiklott a homokon, és jegesen kék szemeiben esedező tekintettel nézett fel rám.
- Ha tudnék álmodni – suttogta az állat.
Hirtelen a sivatagban mintha minden elcsöndesedett volna, és az egyetlen, amit hallottam, a saját hangom volt:
- Megint kezdődik.

Harmadik fejezetSzerkesztés

A sivatag homokjában állva éppen egy beszélő kígyóval társalogtam. Hogy mi ebben a szomorú? Hát az, hogy ez volt a napom legépeszűbb része. És miközben elmélyedve beszélgettünk, eljött a világvége. Legalábbis nekem így tűnt.
Előbb egy árny haladt el fölöttünk; aztán Telluris elkezdett valamit zagyválni arról, hogy a hold leesik az égből; Metus meg bedugta a fejét a homokba.
Felnéztem, és egy irdatlan méretű égitestet láttam fent elhaladni, melynek egy darabja nekicsapódott a két óriásrobot egyikének a fejének. A robot elesett, és a becsapódás letaszított a lábamról. Nem próbáltam meg felkelni. Ha a világ tényleg a végéhez ér, jobb fekve szembenézni vele. A második csapás már, nagy meglepetésemre, nem volt ilyen vészes.
Pár pillanat elteltével, mikor már nem hullott több robot és nem repült több hold az égen, felemeltem a fejem. Telluris azt mondogatta, hogy Spherus Magna ismét teljes. Úgy látszott, nagyon izgatott. Én nem csatlakoztam az ünnepléséhez. Talán kíváncsiak vagytok, miért nem lelkesedtem, amiért a bolygóm három darabja ismét összeállt. Mint ahogy azt bármely Bara Magnán élő elmondhatja, a sivatag igen hideg. Egyszáz ezer év alatt én is elhidegültem, és most nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy ha azok, akik hajdanán ráeresztették az álomjárványt a népemre, Bota Magnán voltak, ismét a közelembe kerültek.
Feltápászkodtam, és leporoltam a homokot a páncélomról. Ideje volt menni.
- Menjünk – mondtam két társamnak.
Telluris nem hallgatott rám. Még mindig Aqua Magna és Bota Magna csodálatos visszatérésének bűvöletében volt, de hát épp ezért tartom magamnál a korbácsom.
- Tudjátok, mi következik most – mondtam a két szövetségesemnek. – Miután vége az ünneplésnek, az Agorik fel akarják majd tisztítani ezt a koszt. És aki nem illik bele az ő szépen megszervezett társadalmi rendszerükbe, azt félresöpörik vagy eltapossák. Én egyiket sem kívánom magamnak.
Metus bizonytalannak látszott arról, mit tegyen. Már egy ideje nem álmodott. Elkapta a betegséget. Heteken, vagy talán napokon belül őrjöngő bolonddá válik, de nekem addig is szükségem volt rá. Ahogy elkezdett az Agorik és Glatorianok tömege felé kúszni, rátapostam a testére, és a földhöz szegeztem.
- Gondolkozz már – mondtam. – Én mindent tudok rólad. Szerinted tényleg tárt karokkal fognak fogadni? Szégyen vagy a számukra, vagy talán annyi sem. Legutóbb meghagyták neked az életed. De ha még egyszer eléjük mersz állni, csizmát készítenek belőled.
- Mit akarsz te velem? – kérdezte a kígyó, aki egyszer egy Agori volt.
- Tudni akarom, hol voltál, mióta utoljára elhagytad Roxtust, és mindent, amit tettél. Vissza akarok követni minden egyes centit, amit kígyóztál. Valahol azon az úton rejtőzik egy nyom, ami elárulja, mi történt veled és a népemmel, és mi meg fogjuk keresni.
Közvetlenül a roxtusi csata után, Metus északra indult, a hegyekbe. A hegyek némelyikének már csak hűlt helye volt – a két robot párviadala során porrá lettek. Ám ő azt mondta, csak azután szűntek meg az álmai, miután átkelt rajtuk, így talán akármit is keresek, mögöttük található.
Megmutatta, hol telepedett le, egy víztócsa mellett. Talán ivott belőle? Nem. Mit evett?
- Rágcsálókat – mondta.
- Volt valami furcsa az ízükben? – kérdeztem.
- Patkányok voltak! – csattant fel Metus. – Még szép, hogy furcsa az ízük!
- Kell, hogy legyen itt valami – mondtam, miközben körbenéztem –, valami, ami megfertőzött téged.
- Lehet, hogy nem valami fizikai dolog volt – szólt Telluris. – Lehet, hogy egy… átok volt, vagy valami. Akárhogy is, a törzsünkből senki sem utazott ilyen messzire a falutól, szóval akkor hogy lehetne itt a forrás?
- Talán bármi is okozta a járványt, távozott, miután elvégezte a dolgát – feleltem. – Vagy esetleg…
Megálltam. Észrevettem valamit nem messze, némi növényzet alá rejtve. Egy durva háromszög alakú karc volt a talajon, úgy egyméteres alappal. Leguggoltam, hogy megnézzem, nincs-e ott valami üreg, de nem láttam semmit, csak a földbe és sziklába vésett alakzatot.
- Nézzetek körül – mondtam a többieknek. – Hátha találtok még egy ilyen jelet. Egy órán át keresgéltünk. Semmilyen más háromszögnek nem láttuk nyomát a talajon, se annak, hogy ki vagy mi készíthette ezt. Egy lábnyom lenne? Egy gépi szerkezet hagyta nyom? Vagy csak egy természetes jelenség, amilyhez eddig még nem volt szerencsém?
Megfordultam, hogy kikérdezzem Telluris véleményét, mivel ő oly sok mindent látott már a Skopióban utazva, de eltűnt. Metus azt állította, nem látta, hova ment.
Követtem törzstagom lábnyomait a puha talajban, egészen míg abba nem maradtak egy szabad földfolton. A föld fel volt dúlva, mintha valami átsöpört volna rajta.
Lágy hangot hallottam a hátam mögül. Megpördültem, és egy beteges vörös, tövisekkel borított tapogatókart láttam előkúszni a föld alól. Mielőtt szólhattam volna, már körbetekeredett Metuson, és bevonszolta a föld alá. Nem tudtam, hogy nevessek vagy sikoltsak, amikor egy újabb kar gyorsan előjött, hogy kisimítsa a földet, mielőtt az előzőhöz hasonlóan el nem tűnt a mélységbe.
A terület felé tartottam a Thornax lövőmet, és tüzeltem. Lyukat robbantottam vele a talajba, és föld meg szikla záporát zúdítottam a levegőbe. Mikor a por leülepedett, nem láttam nyomát se a társaimnak, se támadójuknak. Akármi is vitte el őket, eltűnt.
Minduntalan ideges, zaklatott és elkeseredett voltam. Pont, amikor ráleltem az első nyomravezető dologra, rögtön el is kapják előlem. A csápok bármelyik pillanatban felbukkanhatnak. Nem tudtam elérni se Tellurist, se Metust, és reményem sem volt a túlélésre, ha itt maradok. De ha távozom… Ha távozom, talán sosem fejtem meg az engem nyomasztó rejtélyt. A népemért akkor ki áll bosszút? Odaálltam, ahol Metusnak nyoma veszett.
- Rajta, na! – kiáltottam. – Támadj! Húzz le engem is! De mielőtt meghalok, szörnyeteg, kiderítem a titkod!
Még mindig ott álltam, mikor három csáp vakon tapogatózni kezdett a föld alól, és aztán körbecsavarodtak rajtam. Még kiáltani sem volt idő, ahogy a fölöttem lévő égboltot felváltotta a föld és sár, miképp kiragadtak a fény világából, és az árnyak birodalma felé kezdtem zuhanni.

Negyedik fejezetSzerkesztés

Meghaltam. Három groteszk csáp tört elő a föld alól, körbetekeredtek rajtam, és levonszoltak engem a halálba. Ez lehetett az egyetlen magyarázat, mert ha nem haltam meg, úgy megőrültem, márpedig én inkább választom a pusztulást, mint a tébolyt.
Ha eddig is figyelemmel kísértétek krónikámat, tudjátok, hogy én, Telluris, továbbá egy Metus névre hallgató, kígyóvá lett, intelligens Agori az álomkór okozóját próbáltuk felkutatni, amely réges-rég kiirtotta a Vastörzset.
Kutakodásunk nem ment jól, ha figyelembe vesszük, hogy a jelek szerint egy szörnyeteg ebédjeként végeztük. Ám a halálon túli világ egyáltalán nem olyan volt, mint amit vártam.
Egy kiságyon feküdtem egy nagy teremben. Volt ott még legalább három tucat másik ágy, és ezek felén sérült vagy beteg Agorik feküdtek. Időnként eljött egy vízhordó Agori, és étellel meg itallal látta el sorstársaimat. Amikor meglátta, hogy a szemeim nyitva vannak, a nő leejtette tálcáját, és nyomban mellettem termett.
- Sahmad, felébredtél! – mondta mosolyogva.
Az Agorik nem szoktak rám mosolyogni. Vicsorogni, azt igen. Káromkodni, persze. Néha még le is köpnek. De sohasem mosolyognak.
Innen gondoltam, hogy ha nem haltam meg, valamiféle őrültek házába kerültem. Megpróbáltam felülni. A testem nem akart együttműködni.
- Hol vagyok? – kérdeztem.
- A gyógyító kamrában – válaszolt. – Már azt hittük, sosem térsz magadhoz.
- Had fogalmazzam át a kérdésem – mondtam. – Hol vagyok?
- Hol? – Fény villant fel a szemeiben. – Jaj, hát te nem is tudhatod. Ez itt Új Atero városa Bota Magnán. Észak-Bara Magnán találtak rád, és a lehető legjobb gondoskodásban részesültél odalenn, amíg itt előkészítettük a terepet.
Igen, ez a nő őrült. Nincs is semmiféle Új Atero, Bota Magnán meg főleg nem. És ha engem megtaláltak, a két társam is meg kellett volna találniuk, de egyiküket sem láttam itt.
- Telluris, Metus, ők is velem utaztak. Hol vannak?
Háborodott új barátom kényelmetlenül érezte magát.
- Tellurist nem találtuk meg. Metus pár hónapig túlélte, még vissza is változtatták őt Agorivá a maszkkal, de az se segített. Sajnálom.
- Meglep, hogy megpróbáltátok – mondtam. – Mi hárman nem voltunk kimondottan népszerűk az Agorik többsége közt.
- Az már hosszú ideje volt.
Felismertem a hangot. Kissé idősebb, durvább volt, de Kiinához, a Víz Glatorianhoz tartozott. S való igaz, ott is állt, némivel több harcban szerzett karcolással a páncélján, és egy bénán lógó bal karral.
- Valóban? - kérdeztem. Nem tudtam, hogy a gyűlöletnek is van időkorlátja.
- Sok minden változott a Skrall veresége után – válaszolt Kiina. – Te mindről lemaradtál. Sahmad, 750 évig aludtál.
Ekkor egy pillanatra, de tényleg csak egy pillanatra, izgalomba jöttem. Úgy értem, akár igaz is lehet. A szörny megrághatott és kiköphetett minket. Hátha valaki megtalálta Metust meg engem, és életben tartott. Lehet, hogy minden Agori és Glatorian úgy él, mint fivér és nővér egy vadonatúj, gyönyörű városban, és készek akár a Vastörzs túlélőit is befogadni maguk közé.
És talán a Thornax termés is olyan ízű, mint a főtt Skopio hús, és a Nagy Lények is talán implantátumokkal teli ajándékkosarakat osztogatnak, de ezt sem akarózna elhinnem.
Feltoltam magam az ágyamról, fittyet hányva a testem ellenállásának. Az Agori egy pálcát adott nekem, hogy megtartsam magam. Megpróbált lebeszélni arról, hogy elhagyjam a termet. Megmondtam neki, hogy el kell mennem helyekre.
Odakinn a városban akkora volt a nyüzsgés, mint egy dűnepók fészekben. Agorik és Glatorianok futkostak ide-oda, és más, kisebb-nagyobb lényekkel társalogtak. Az idegenek valahogy inkább gépiesnek tűntek. Ugyanakkor a mozgásuk túl gyors és kecses volt ahhoz, hogy teljesen mechanikusak legyenek.
Első gondolatom az volt, hogy remek rabszolgák lennének. A szokás hatalma, gondolom.
Minden valósnak látszott, hallatszott és érződött, mégis tudtam, hogy nem az. Ha korábban nem is voltam benne biztos, hát Kiina megjelenése meggyőzött. Nem érdekel, mennyi idő telt el. Az a nő sosem jönne az ágyam mellé, kivéve, ha le akar szúrni. 750 év pedig nem elég ahhoz, hogy több mint 100 évezrednyi gyanakvást, félelmet és undort megváltson. Valaki el akarta hitetni velem, hogy ez egy vadonatúj világ. Ám a szívemben tudtam, hogy ugyanaz, mint a régi. Sőt rosszabb. Eddig volt kivel harcolni. De úgy hogy lehet küzdeni, ha az ellenség elszántan rejtőzködik?
Ahogy körbenéztem a magasztosabb célokért egybeverődőek tömegén, elgondolkodtam. Ki álmodja ezt? Az biztos, hogy én nem. A népem halott. Ők nem élvezhetnék ezt a nagy békét és boldogságot, márpedig ha ők nem részesülhetnek benne, én sem akarok. Jobb szeretném látni az Új Aterót a régi Atero sorsára jutni.
Ép azon tanakodtam, ezt hogy valósíthatnám meg, amikor megpillantottam egy ismerős páncél villanását. A fém a járvány utáni Vastörzs modern színeit viselte.
Oké, most már bevallom, ez már érdekelt. Netán valami túlélővel lenne dolgom, aki valahogy eljutott a városba, és befogadták? Ha ebben a fantáziában volt egy, talán több is lehet? Elmerengtem, lehetséges, hogy van egy apró igazságmorzsa ebben az egészben? Mi van, ha az a Vastörzs tag, aki feltűnik ebben az illúzióban, valahol tényleg életben van? Mi ennek az értelme, más túlélők felé akarnak engem terelni?
Futásnak eredtem, félrelökve az Agorikat és gépi segítőiket. Befordultam egy sarkon, és egy piactér közepébe csöppentem. Az asztalokon páncélok, élelem, ruházat és műtárgyak tornyosultak. Üldözöttemet a tér túloldalán pillantottam meg, amint egy mellékutcába fordult. Továbbhaladtam, mindenfelé bódékat döntve fel és mérges kiáltásokat provokálva. Ackar, egy Tűz Glatorian megpróbált megállítani, de túl öreg és lassú volt hozzá.
Teljes sebességgel vettem be a kanyart, és csúszva fékeztem a puha földön. Az utca közepén egy Vastörzs tag állt, és egy Thornax kilövőt tartott a fejem felé. Ám ez nem csak egy volt testvéreim közül – ez az a nő volt, akit szerettem, és aki több mint százezer évvel ezelőtt lelte halálát az álomjárványban. Elkezdtem kimondani a nevét. Ő tüzet nyitott. A Thornax felém száguldott. Éreztem a becsapódást a sisakomon, fényvillanást láttam, hallottam a robbanás tompa dördülését, és aztán meghaltam. Megint.
A sötétség fénnyé lett. Ismét a gyógyteremben voltam. Ám ez alkalommal nem volt vizes Agori, se Kiina, nem feküdtek az ágyakon más törzsek tagjai. Nem láttam mást, csak Vas Agorikat. A gondozó megállt, és rám meredt. A páciensek felültek az ágyukban, és mind egyszerre szólaltak meg, ugyanazon a hangon.
- Azt hittük, erősseb leszel, Sahmad. De éppoly gyenge voltál, mint Telluris, Metus és a többiek. Sebaj, vigaszra lelünk. A gyenge lelkek végtére is nagyon ízletesek.

Ötödik fejezetSzerkesztés

Vannak napok, mikor úgy érzed, a világ összes fegyvere csőre töltve hozzád van szegezve. Vannak napok, mikor tudod, hogy a legjobb barátod is, már ha van, gondolkodás nélkül felajánlana téged egy Skopiónak vacsorára.
Nekem épp egy ilyen napom volt. Hagy magyarázzam el.
Egy képzeletbeli orvosi sátorban ültem, velem szemben egy rakás Agorival, akik nem is voltak ott, mégis mind ugyanazon a hangon beszéltek. És nem víg üdvözléseket mondtak nekem, hanem inkább… nos, maradjunk annyiban, hogy értik a módját, hogyan fenyegessenek meg másokat. Féltem? Naná. De épp mint ahogy egy Thornax gyümölcséből fegyvert lehet készíteni, úgy a félelmet is haraggá lehet alakítani. A félelem egy kő, ami mögött elbújhatsz. A harag meg egy olyan kő, amivel megdobhatsz valakit.
- Nem akarod felfedni magad? – kérdeztem láthatatlan háziuramtól. – Vagy csak kitalált Agorikon keresztül óhajtasz tovább beszélni?
Kacaj töltötte meg a termet. Úgy hangzott, mint a kristály, amit összetörnek, majd aztán porrá őrölnek.
- Azt hiszed, a lények, melyeket magad előtt látsz, pusztán a képzeletem szüleményei? – kérdezte fogva tartóm. – Nézd csak meg újra.
Az Agorik pislákolni kezdtek, elhalványultak, és a helyükben Skrall Nővérek teremtek, lehetett úgy egy tucat. Máris megbántam, amit kérdeztem. Tudtam, hogy a Nővérek mit képesek tenni az ember agyával. De van egy mondás, mi szerint nem kelsz át a Skrall folyón, ha csak a lábujjadat mártod bele.
- Szóval a Nővérek neked dolgoznak? Ők a felelősek azért, ami az álom kóros Vas Agorival történt?
Ismét felhangzott a hahotázás. Kezdtem meggyűlölni a hangot.
- A Nővérek ostoba kis bolondok – jött a válasz. – Azt hitték, hogy egy Nagy Lény ruházta fel őket a hatalmukkal. Pedig én voltam, ki megajándékoztam őket a pszionika erejével. Úgy gondoltam, mulattató lenne látni őket, amint elpusztítják fajuk férfi egyedeit. De ők, hozzád hasonlóan, túl gyengék voltak, és hagyták, hogy kitaszítsák őket. Nem volt akaratuk leigázni, és most már egyáltalán nincs akaratuk.
- És ez volt a járvány is, csak a te egyik kísérleted? – követelőztem.
Minden Nővér szája szóra nyílt, és valamennyin át ugyanaz a hang szólalt meg.
- Kísérlet? Óh, dehogy. Az az ebédem volt.
A Skrall Nővérek a földre rogytak, minthogyha a lábaik már nem bírták volna el őket. Pontnyi fénysugár jelent meg a szemközti falnál, amely egyre csak nőtt és nőtt. A vendéglátóm megjelenni készült. Eljött az idő, hogy szembenézzek azzal a lénnyel, amely kiirtotta a törzsemet.
Képzeljétek el, hogy közvetlenül a napba néztek, és a vörös sugarai a szemetekbe égnek, olyan alakokat felvéve, amelyek túl visszataszítóak, semmint hogy le lehessen írni őket. Még ha be is hunyod a szemed, vagy elfordulsz, nem számít. Tudod, hogy olyas valamit láttál, amit már soha nem tudsz kitörölni a memóriádból. Szerencse, ha ezek után megőrzöd az eszed, vagy talán pont az a lehető legnagyobb balszerencse?
- Éheztem – szólt a hang a fénygömb közepéből. – És ha éhezek, táplálkozok. A néped álmai igen kielégítő étkezést nyújtottak. Eleget ahhoz, hogy sok-sok évre ne legyen szükségem élelemre. Persze mire jóllaktam, a népednek nem voltak többé álmai. Ám ők, akárcsak az álmaik, aligha hiányoztak akárkinek is.
Szükségem volt egy fegyverre. Kellett valami, amivel kiolthattam ezt a pokoli napot, ami még mindig növekedett. Fénnyel töltötte meg a szobát, de nem adott le hőt. Csak dermesztő hideget, amelyhez képest a sivatagi éjszakák valóságos üdülések. De nem volt fegyverem. Harag, dac, makacsság, elszántság, hogy a népemért bosszút állva meghaljak, azokból volt bőven. Be kellett érnem velük.
- Szép kis fényparádé – mondtam. – Nem kis teljesítmény egy olyan valamitől, amit a Nagy Lények csináltak, aztán kidobtak. Ez vagy te, nemde, az ő egyik félresikerült kísérletük?
A fény még erősebbé vált. Karmazsin csápok törtek elő a világító gömbből. Alig sikerült elkerülnöm a szorításukat.
- Én azelőtt léteztem már, hogy a Nagy Lények megszülettek volna – mondta a lény. – Éreztem az eljövetelük, és eltűnődtem, nem jelentenek-e veszélyt rám.
Megkíséreltem meghinteni őket tébollyal, ám az elméjük túl… furcsa volt. Az ő elméik az enyémmel táplálkoztak. Elvették tőlem az álmaimat, és ez ellátta őket energiával, hogy egyre többet és nagyobbat alkossanak. És én arra kényszerültem, hogy Spherus Magna mélységeiben keressek menedéket.
Elbújt és várt, gondoltam. És amíg várt, éhezett. És az Agorik fizették meg az árát.
Zajokat hallottam a hátam mögül. Hátranéztem, és Metust meg Tellurist láttam berohanni. Tényleg ők lettek volna? Mikor legutóbb láttam Metust, még kígyó volt. Most két lábon járt, mint minden Agori, és nem volt rajta semmi kígyószerű.
- Álmok – mondta a lény, akinek a fénye már az egész termet ellepte. – Ő egy kígyó, aki azt álmodja, hogy Agori, vagy egy Agori, aki álmában kígyó?
- Gyere! – mondta Telluris. – Ki kell jutnunk innen!
Bevallom. Tétováztam. Nem voltam benne biztos, hogy társaim valóságosak, vagy csak a képzeletem szüleményei. Mire meghoztam a döntést, a Skrall Nővérek ismét talpon voltak, és felénk tartottak. Futásnak eredtünk, egy törzsbéli társammal, és egy Agorival, akinek nem lett volna szabad futnia. Mérföldeken át tartó alagutakon szaladtunk át, szaladtunk, míg megláttuk a felszín fényességét ragyogni magunk előtt. Telluris ujjongott, és erőltetett, hogy menjünk tovább. A felszínen, a napfényben, minden helyre fog jönni. A sötétben hagynánk félelmeinket, és megtaláljuk a módját, hogyan száműzzük a forrását örökre. Nem kellett mást tennünk, csak kijutni a fényre. És ki is jutottunk. Visszaverekedtük magunkat a felszínre, vissza Spherus Magna fényes reggelébe. Biztonságban voltunk, egyelőre.
Csakhogy nem reggel volt, hanem az éj kellős közepe. És a fény, amit láttunk, a fény, amelyhez oly kitartóan loholtunk, nem a nap volt. Hanem az az izé. A lény, melytől oly elszántan próbáltunk elmenekülni, immáron a felszínen volt, megszabadulva attól, ami ennyi ideig odalenn tartotta. És valami azt súgta nekem, hogy éhes volt.

Hatodik fejezetSzerkesztés

Réges-rég belebotlottam egy sivatagi pióca-fészekbe. Ha még nem láttatok olyat, hát, undorító kis izék. Barlangok mennyezetén fészkelnek, és ott kelnek ki az utódaikat. A kicsinyek a mennyezetbe kapaszkodnak, és kivárják, míg valaki elmegy alattuk. Aztán lezáporoznak, rátapadnak a fedetlen bőrödre, és kiszívják az életerőd. Ha egy fészek alatt találod magad, előbb csak dühöt érzel: „Hogy lehettem olyan hüIye, hogy besétáltam egy barlangba, és még csak fel se néztem?” Aztán beléd nyilall a rémület, a lábad a földbe gyökerezik, a végtagjaid mintha elfolyósodnának, és a lelked ökölként szorul össze.
Ennél rosszabb érzést nem lehet elképzelni. Márpedig pont így éreztem magam, ahogy néztem, miként a népem pusztulásáért felelős lény Spherus Magna felszínén manifesztálódik. A fejemben hallottam győzelemittas kiáltását. Hallottam, ahogy nevét bömböli: „Annona”, miközben ujjong, hogy ennyi év után végre kiszabadult föld alatti börtönéből. Csakis a Nagy Lények iránti félelem tartotta őt ott, és tudtommal a Nagy Lények már nincsenek a környéken.
Ez nem jó hír. Két társamra néztem. Telluris, bár eleve nem volt az épeszűség mintapéldája, ettől az élménytől katatónikus merevségbe dermedt. Metus korábban egy mohó, alávaló gaztevő volt, akit valami Mata Nui fazon egy varázskarddal vagy hasonlóval kígyóvá változtatott. Most ismét két lábon járt, de fene tudja, hogyan.
- Minek állunk még itt? – mondta. – El kell futnunk innen!
Én a fejem ráztam.
- Futni? Hova? Szerinted van hely, ahova ez az izé nem tud követni? Csak kifárasztanánk magunkat, és megkönnyítenénk a dolgát.
- Én megyek és hozom a Skopiót – motyogta Telluris, utalva a harci gépére, amit roncsokból állított össze valamikor.
- A te Skopiód egy halom szemét! – csattantam fel. – No, nem mintha ép korában nem lett volna az. De annál sokkal többre lesz szükség, hogy valami olyasmit megfékezzünk, ami csak úgy kígyókat változtat vissza Agorivá.
Metus olyan ábrázattal nézett rám, mintha őrült lennék.
- Azt nem Annona csinálta. Mi van, begolyóztál? Mata Nui biztos nem akarta, hogy ez a kígyó dolog permanens legyen. Vagy történt vele valami. Tudom is én.
Egyszerre csak ismét önmagam voltam. Noha bevallom, még mindig kívánom a patkányhúst.
Eközben Annona sugarai egyre csak nőttek és fényesedtek. Úgy nézett ki, mint egy csillag, egy vörös csillag, habár eddig még nem láttam olyan csillagot, aminek csápjai lettek volna. Felderítést végzett, ez lehet a legjobb szó rá. Álmokon élt, és ki akart kutatni egy új közösséget, akiket az álmaikat lecsapolva az őrületbe kergethet. Én pedig nem tudtam, hogy állíthatnám meg. Talán nem is lehet. Éreztem, hogy megáll. Megérzett egy lakomát, amely csakis őt várta. De hol? Talán a sivatagban, ahol Bara Magna Agorija gyűlt össze, vagy Bota Magna egyik falujában? Netán képes érzékelni más világokat is?
Csak annyit tudtam, hogy valaki felkerült a menüre, és figyelmeztetni kell, máskülönben a Vastörzs sorsára jut. Annona fényesen villogott. Távozni készült, a következő fogás felé. Futásnak eredtem.
- Gyerünk! – kiáltottam. – Nélkülünk nem megy el.
- Megőrültél – így Metus. – Én annak nem megyek a közelébe.
- Telluris, szedd a lábad – feleltem. – Ez az izé a Skopio felé tart, meg kell állítanod.
Ez elég volt, hogy megmozgassa Tellurist, de Metus tapodtat sem moccant.
- Maradj – mondtam neki. – Végtére is csak a semmi közepén vagy, fegyver nélkül, és fogalmad sincs, hogy hogy juss haza, amid úgysincs. Miért is jönnél velünk? Hiszen annyi veszítenivalód van.
Metus szitkozódva futásnak eredt. Együttesen belevetettük magunkat Annona sugárzó gömbjébe, miközben az egy szempillantás alatt semmivé vált. Mikor észbe kaptam, fuldokoltam. Ösztönösen elrugaszkodtam, remélhetőleg a felszín felé. A fejem áttört a vízen, és csak úgy kapkodtam a levegő után. Mikor lélegzethez jutottam, ledöbbenten néztem körbe.
Aqua Magnában voltam. Metus is Telluris a közelben fulladozott. Előttünk úgy ötven méterre egy partvonal húzódott, azon túl sziklák sorakoztak. Az egyik csúcson egy erőd díszlett; holdfényben csillámló, fegyverektől roskadozó, áthatolhatatlannak látszó.
És ott volt Annona is, lassan emelkedett az erődítmény felé. Nem tudtam, hogy kié lehet az erőd, vagy hogy kik laknak benne. Csak annyit tudtam, hogy mind halottak, ha Annona odaér. Mindhárman a partra úsztunk, és felkapaszkodtunk a sziklákra. Annona nem vett észre minket, vagy ha igen, nem érdekeltük őt. Éreztem, hogy nem érünk oda időben. A harcunk már az előtt véget ért, hogy elkezdődött volna. És ahogy sejtettem, Annona már el is tűnt, jóval az előtt, hogy a csúcsra jutottunk, főleg miután Metus olyan ügyetlenül mászott.
Mikor felértünk, az elénk táruló látvány rémálomba illő volt. Furcsa, erősen felfegyverzett és páncélozott, erőt sugárzó, de az arcukon mintha vigyort hordó harcosok küzdöttek a semmivel. Annona illúziókkal terelte el a figyelmüket, ahogy velünk is tette. Elrejti magát, és addig táplálkozik, míg ezek a harcosok és mindenki más kimúlik. A sugárzás az erőd hatalmas ajtaja felé tartott. Semmi nem állta az útját.
Pontosabban egészen addig, míg az ajtók ki nem robbantak, és az épületből valami ki nem lépett a holdfénybe. A jövevény majdnem négy méter magas volt, arany bőrt és domborodó izmokat hordott. Szeme és arca akár egy hüllőé, és keskeny szemnyílásain át nézett Annonára.
- Étkezni jöttem – mondta Annona. – Add meg magad.
Az arany jelenség mosolyra fakadt.
- Te álmokon élsz, mi pedig nem élhetünk nélkülük. Számodra étek, de mi fogjuk és valóra váltjuk őket. Ekképp téve hódítunk és leigázunk. És ekképp úgy tűnik, hogy ma este éhen fogsz maradni.
Annona fényesebbre lobbant, vakítóan sugárzott. Már nem láttam semmit – csak az ő és új ellenfelének hangját hallottam.
- És ki vonja meg tőlem a lakomám? – kérdezte Annona. – Te, ki alábbvaló fajok, banditák, tolvajok, és, igen, egy halottnak vélt személy szánalmas egyvelege, kétségbeesés szülte kísérlet vagy? Te kiállnál ellenem?
Nem tudom egész pontosan, hogy ez után mi történt. Olyan hangot hallottam, mintha az ég felhasadt volna. A talaj vadul megremegett alattam, aztán halottam, ahogy Annona felsikolt, továbbá még valamit...
Az arany lény egyszerűen annyit mondott:
- Igen, szörnyeteg. Én kiállok ellened.

Hetedik fejezetSzerkesztés

Életemben egyszer voltam csak Aqua Magna tengerpartján, még amikor volt életem – meg törzsöm, barátaim és szerelmem. Egy kereskedői útvonalat térképeztem fel. Mivel a hegyekben éltem, sosem láttam korábban annyi vizet. Bár a partvonal sziklás volt és sivár, és bizonyos tekintetből nézve félelmetes is, mégis a legelképesztőbb dolog volt, amit valaha láttam.
Azóta szemtanúja voltam, ahogy kiirtják a népem, összetörik a bolygóm, és láttam még vagy ezernyi egyéb dolgot, amihez képest a legtöbb ember rémálmai holmi egyszerű ábrándoknak tűnnének. De még… még sosem láttam ahhoz foghatót, aminek most vagyok a szemtanúja.
Annona, teljes karmazsin lángú tüzes pompájában, kínok közt gyötrődött. Kődárdák törtek elő a talajból, és átlyuggatták az energialényt, amely vonaglott fájdalmában. Hogy az egyszerű kő miképp tudott ilyen hatással lenni egy ekkora erejű lényre, arról fogalmam sem volt. Talán azzal állt összefüggésben, hogy épp kivel harcolt.
Az aranyszínű lénynek nem volt neve, legalábbis én nem ismertem, ám az elmúlt pár pillanatban, ahogy figyelte ellenfelét elhomályosulni, rengeteget megtudtam róla. Más lények alkották őt, számomra ismeretlen fajok egyedei; egyfolytában többes számban utalt magára, ami nem kicsit volt kiborító. Ám az Annonával szembeni érveit könnyű volt megérteni.
- Az embereim álmai éltetnek engem – mondta az aranylény –, és én cserébe valóra váltom őket. És mind a te halálodról álmodnak, Annona.
- Ezt mind tudom – felelt Annona. – Mit hittél, miért kutattalak fel, szörnyeteg? Az álmok tartanak életben. Velük én vagyok maga a hatalom. Nélkülük, nem vagyok semmi.
Az aranylény vállvonással megfordult. Követői, akik az Annona által kreált üres látomásokkal küzdöttek, utána eredtek. Nyilvánvaló volt, hogy Annonát túlságosan lekötötte a haldoklás, hogy fenntartsa az illúzióit.
- Számomra mindegy, hogy mi vagy – mondta elutasító hangon az aranylény. – A fő, hogy halott légy.
Egy pillanatra megelégedést éreztem. A lény, amely törzsem pusztulását okozta, meg fog halni, és ha nem is az én kezem által történik, úgy éreztem, megkapja a jussát. Elhamarkodott érzés volt.
Az aranylény körül a harcosok mind sorra összerogytak. Néhányan térdre borultak, mások őrültek módjára hajlongtak, míg egyesek fegyvert ragadtak, és a vezetőjük felé indultak. A meglepetéstől, úgy láttam, az aranylény ereje legyengült. Annona kirángatta magát a tövisekből, s zengő nevetés hagyta el a magját.
- Mindig is lassan szerettem elfogyasztani az étkem – mondta. – Még sosem próbáltam egyszerre kivonni a látens álomenergiát ennyi élőlényből. De látom, az eredmény így is ugyanaz: téboly. És most, barátom, miről is beszéltünk az imént? Valakinek a haláláról?
Az aranylény valóságosan rémültnek látszott. Ez cseppet sem tetszett. A háta mögött erődje kezdett hullámozni és elmosódni. Mi több, az ablakokban ilyen… izék jelentek meg. Továbbiak a talajon csúsztak, másztak.
- Te… félkegyelmű! – kiáltotta az aranylény. – Te nem érted! Én életre hívom az álmokat, még az őrültekét is. Fel tudod fogni, hogy ez mit jelent?
Én igen. Hirtelenjében a pajtásom, Telluris agyában találtam magam – a talaj imbolygott, az erődítmény olvadt, és a harcosok… hát, nem könnyű rám hozni a hányingert, de az őrültek álmai bizony igen elvetemültek tudnak lenni.
Annona fényesebben ragyogott. Szerintem még sosem volt benne ennyi energia. Mintha eddig még nem lett volna elég veszélyes, immár úgy tűnt, hogy azt is elégeti, aki akár csak a közelébe megy. Vissza akartam rohanni a tengerhez, és átúszni a bolygót, de tudtam, hogy ezen a világon nincs biztonságos hely.
Néhány harcos úgy reagált Annona közeledésére, hogy fegyverét feltartva előrerohant. Ez volt életük utolsó rossz döntése. Az erőd immáron teljesen eltűnt; a láthatár tele volt kavargó dolgokkal, amik közül néhány alaktalan volt, néhány meg olyan alakú, hogy még csukott szemmel is látni lehetett.
Az aranyszínű lény feléjük vonult vissza, de elvesztette egyensúlyát, és megrezzent. Percek leforgása alatt vége lehet. Ekkor avatkozott közbe Telluris: előugrott rejtekhelyéről, és egy ágat lóbált, amit a parton vett fel. Egyenesen Annonát vette célba.
Ha ez egy mese lenne, Metus meg én életünket kockáztatva megpróbáltuk volna megfékezni. Ám ez nem egy mese – legalábbis nem olyan fajta. Tellurisért egyikünk sem vállalná a halált. Nem ért annyit. Szerintem senki sem ér.
De az ő javára mondom, karnyújtásnyira volt tőle, még ha közelebb nem is ért. Kiáltás közben halt meg. Ostoba, meggondolatlan és szégyenletes halálnem volt, és majdnem én is megismételtem, de nem terveztem mára, hogy meghaljak. Igaz, van egy mondás, miszerint, „ha meg akarsz nevettetni egy Nagy Lényt, meséld el neki a terveidet”.
Lefogadtam, hogy az aranylénynek megvan az ereje, hogy legyőzze Annonát, csak használnia kell. Ehhez le kellett vennem az ellensége figyelmét róla egy pillanatra. És láttam is, egy mivel érhetem el: az aranylény egyetlen, még megmaradt alkotásai azok a szikladárdák voltak. Nem tudtam, hogyan voltak képesek kárt okozni Annonában (talán csak valaki azt álmodta, hogy tudnak), de szemlátomást képesek voltak rá. És nemsokára ismét megsértik.
- Gyere! – szóltam Metusnak. – Le kell törnünk az egyik tüskét.
- Megőrültél? – jött a kiszámítható válasz. – Én nem megyek ki oda.
Erősen megragadtam a vállát.
- Emlékszel, milyen volt kígyónak lenni? – kérdeztem. – Emlékszel, milyen érzés volt?
- Még szép – mondta Metus.
- Nos, én el tudom érni, hogy még annál is rosszabbul érezd magad, és nekem nem kell hozzá varázskard – morogtam. – Na, gyere!
Együtt nekieredtünk, kikerülgettük a tébolyodott harcosokat, és abban reménykedtünk, Annona túlságosan hatalom ittas ahhoz, hogy észrevegyen minket. S el is értünk a tövispárnához, ám akkor a derülátó Metus rátapintott egy aprócska problémára.
- Ez mind szilárd kő – mondta. – Mégis mivel kéne letörnünk őket?
Késztetést éreztem, hogy a fejét használjam. E helyett észrevettem, hogy az egyik tövis meggyengült, amikor Annona kiszabadult közülük. Metus segítségével sikerült letörnöm. Nem volt valami hosszú, ám a hegyes része ép volt, és engem csak ez érdekelt.
- Itt maradsz – mondtam Metusnak. – Ha én elbukok, próbálj letörni egy másikat, és tégy próbát te is. Pontosabban szólva eredj futásnak rögtön, amint meglátod a hátam. Jól van, ha meghalok, senkisek se mondd, hogy hogyan. Nem akarom, hogy azt higgyék rólam, életem végén ilyen őrült és eszelős lettem volna.
Megmarkoltam a tövist, és futásnak eredtem. Ahogy közeledtem Annonához, rájöttem, ha nem csukom be a szemem, megvakulok. Így becsuktam. Amint a hő elviselhetetlenné vált, tudtam, hogy ennél közelebb nem kerülhetek hozzá. Hátrahajoltam, és eldobtam a tövist, amilyen erősen csak bírtam. Sercegést hallottam, aztán egy sikolyt.
Tudjátok, egy sikoly bizony igen kellemes hang tud lenni, ha a megfelelő száj hallatja. Visszakoztam, míg már nem éreztem a perzselő hőséget. Kockáztattam, és kinyitottam a szemem. Annona már nem volt mozgásban. A kőtövis… beékelődött… oda, ahol az egyik energiacsápja a testéhez rögzült. Pont úgy helyezkedett el, hogy a csáp ne tudjon odanyúlni érte, hogy kirántsa. Nem végzetes csapás volt, közel sem, de lelassította őt.
Ekkor vettem észre az aranylényt. Egyenesen felém bámult. Valahogy még úgy is hallottam, hogy mit mondott, hogy ilyen messze állt. Ekkor tudtam, mit kellet tennem.
E két hatalmas erejű teremtmény mind az álmokon élt. Annona azzal a fajtával táplálkozott, amit éjszaka látni, legyenek jó vagy rossz álmok. Az aranylény pedig fogta a szívünkben, lelkünk legsötétebb zugaiban lévőket, a vágyainkat, reményeinket, kívánságainkat, és valóra váltotta azokat. Száz meg száz módon támadhatott volna Annonára, ám csak eggyel okozna igazi kárt benne. Ismét behunytam a szemem: álmot álmodtam. És az álmomban senki sem tudott álmodni, kívánni vagy remélni egész Spherus Magnán, ez egész világon, se közel, se távol. Azt álmodtam, hogy nincs több álom. Felnyitottam a szemem, és megéreztem: az ürességet, a hiányt, amit az elmaradt álom hagy hátra. A törzsem pont ilyet érezhetett, mielőtt kipusztult. Ám ezúttal az energia nem Annonába ment – nem ment sehová. Egyszerűen megszűnt létezni. Az aranylény valóra váltotta az utolsó álmot.
Láttam, ahogy ő meginog. Láttam, hogy Annona felragyog. Hirtelen rájött, hogy ha itt és ma győzelmet arat, többé már nem lesz mit ennie. Spherus Magnán ragad, miközben az ott élők megőrülnek és meghalnak, ám ő jóval azelőtt éhen halna, hogy az utolsó Agori elpusztulna.
Arra számítottam, hogy Annona tombolni és üvölteni fog. E helyett csak lebegett ott, és közvetlenül az aranylényhez szólt.
- Ezt te tetted – mondta. – Miért?
- Talán… mert a szörnyek az álmokba tartoznak, nem pedig az álmok a szörnyekbe – felelt az aranylény. – Vagy talán… csak ki akartalak nyírni.
Hosszas csend következett. Majd Annona így szólt:
- Alku.
- Miféle alku?
- Egy álom, egy másik világról és a lakóiról, ahol élhetek és akikből táplálkozhatok. A birodalmad biztonságban lesz, én pedig jóllakok.
Az aranyszínű kreatúra egy ideig merengett az ajánlaton, majd azt mondta: - Megegyeztünk.
Én vitatkozni akartam, de valami visszafogott. Rájöttem, hogy az előbb álmodhattam volna Annona megsemmisülését, de nem tettem. Talán valahogy tudtam, hogy nem működne. Ha az aranylény ilyen könnyen megszabadulhatott volna Annonától, akkor már megtette volna. Ám így adódott egy új lehetőség, hogy elintézzem a munkát, mégpedig stílusosan.
- Sahmad majd megálmodja az álmot – mondta az aranylény.
- Nem – válaszolt Annona. – Nem értek egyet.
- A szavamat adtam neked – mondta az aranylény. – Sahmad nem merné megszegni.
Igaza volt. Nem is akartam megszegni a szavát. Pontosan azt adom Annonának, amit kért. Behunytam a szemem. Elképzeltem egy üde, zöld világot, egy paradicsomot. Elképzeltem, hogy Annona kedve szerint ehet ott. És elképzeltem egy népet, amin elélhet, kiknek minden egyes képviselője egy éppolyan lény, mint maga Annona. Egymáson fognak élni, és egy év elteltével egy sem marad belőlük.
Kinyitottam a szemem, és Annonát néztem, ahogy elhalványul.
- Megvagy – mondtam.
Amikor eltűnt, elém lépett az aranyszínű lény.
- Engem is eltüntethettél volna a képzeleteddel, és meglep, hogy nem tettél így. Felmértem a testét. Fura szerzet volt, és bizonyára igen agyafúrt is, de egyelőre… - Te nem vagy a gondom - mondtam. – Az az izé az volt, és már nem az. Úgyhogy váljunk el békésen.
- Egyelőre – mondta az aranylény. – De csak miután visszaadtad a világnak az álmodás ajándékát.
- És vele a te erődet – mondtam. – Jól van. Kész.
- Hallani fogsz még rólam, ugye tudod? – mondta az aranylény. – Nem fogok örökké ezen a kis sárdarabon maradni.
- Majd szólj, ha jössz a seregeddel – válaszoltam neki. – Talán csatlakozok.
Rábírhattam volna, hogy készítsen nekem egy csónakod, de inkább gyalog mentem. Annona jóformán halott, és rengeteg minden történt Bara Magnán, amit érdemes lenne megnéznem. Nem mintha annyira akarózott volna a részévé lennem. S Metusnak sem, bárhová is tűnt. De ez így volt rendjén. Ha igazam van, nemsokára több bajuk fog akadni, mint amit el lesznek képesek intézni, és én majd évezettel nézem a kínlódásuk. Ami engem illet, északnak vettem az irányt, a hegyek felé. Olyanok vártak ott, akiket rég elvesztettem, és akiktől el kellett búcsúznom. És hogy aztán mi lesz… nos, az már egy egészen más történet.

A Wikia-hálózat

Véletlen wiki