Fandom

BIONICLE Wiki

Egy Sötét Vadász születése

175pages on
this wiki
Add New Page
Vitalap0 Share

Ad blocker interference detected!


Wikia is a free-to-use site that makes money from advertising. We have a modified experience for viewers using ad blockers

Wikia is not accessible if you’ve made further modifications. Remove the custom ad blocker rule(s) and the page will load as expected.

Lhikan Toa csöndesen osont át Ta-Metru sötét utcáin. Az éjszaka teljesen csöndes volt, mintha örökbe fogadott otthona a holtak városává vált volna. Még az árnyakat is, úgy tűnt, megérintette a Metru Nuit megragadó félelem.

Egy apró lángot kezdett megidézni, majd abbahagyta. Dume Turaga figyelmeztette a helyzete elárulásáról az erői használatán át. Az ellenség lenyomozná a láng forrását, és ha a Kolosszeumtól túl messze fognák őt el… hát, látta, mi történt a többi Toával, akik felelőtlenek lettek.

Egy-két melléfogás megengedhető egy Rahi bestia ellen, emlékeztette magát. De nem ezek ellen az ellenfelek ellen. Csupán a legkisebb lehetőségre van szükségük, és… Egy hang jött felülről – fém karcolódik a kőnek, kétségtelenül az egyik háztetőről. Lesből támadás? A Sötét Vadászok többre is képesek voltak ennél – és rosszabbra. Lhikan aktiválta a Védelem Maszkját, erőteret hozva létre maga körül, és készenlétbe helyezte a tűz nagy kardjait. Akárki – vagy akármi – is követte, meglepetés várt rá.

Egy ismerős maszk tűnt föl az öntöde tetejének peremén. – Nyugi, testvér. Én vagyok az.

Nidhiki Toa leugrott és társa mellett ért földet. Smaragd páncélja karcolt és foltos volt már a számtalan csatától. – Éjféli séta van? – suttogta. – Mi a baj, a háború nem ad elég testmozgást?

- A Kolosszeumnál kellett volna maradnod, a többiekkel együtt. – válaszolt Lhikan.

- Meguntam. Egyébként is, hat Toának elégnek kell lennie egy Turaga védelmére.

- Nem, ha igazam van. – mondta Lhikan, bősz kifejezéssel arcán. – Nem, ha az szemelte ki magának, akit sejtek. A fél légió bent lehet az épületben, és még akkor sem lenne biztonságban.

A Lopakodás Kanohi Maszkja alatt, Nidhiki mosolyt villantott. – Túl sokat aggódsz, testvér. Mindig is. Emlékszel, amikor annak a sok ko-metrui Tudástoronynak a teteje összeomlott? Biztos voltál, hogy a Kanohi sárkány jött vissza. Kiderült, hogy csak jégdenevérek voltak, modorral.

- Akkor tégy valamit a kedvemre! – mondta Lhikan. – Én nyugatra indulok és körbemegyek. Te északra mész! Használd a maszkod, maradj láthatáron kívül, és Mata Nui szerelmére, ha Sötét Vadászokat látsz, most menj segítségért!

- Te elvonsz minden mókát az állandó erőszakból, Lhikan. – kuncogott Nidhiki, már az árnyakba tűnve el.

Nidhiki Toa Ga-Metru széles utcáin barangolt, templomok és iskolák és csatornák mellett. A város összes metruja közül ezt szerette a legkevésbé. Olyan tisztának és rendesnek tűnt. Azt érezte, hogy ha egy kis víz fröccsenne az utcára, fél tucat Vahki járőrt hívatnának, és metru-szerte szükségállapotot rendelnének el.

Már régen kikapcsolta Lopakodás Maszkját, aminek a segítségével egy szellemszerű alakban járhatott, alig láthatóan és teljesen csöndesen. Amilyen hatékony a maszk volt, nyugtalanítónak találta, hogy nem hallja saját lépteit. Lhikan ezt a tettét „felesleges kockázat vállalásának” nevezte volna. De Nidhiki komolyan kétellte, hogy akár egy Sötét Vadászt is azon kapnának, hogy egy ilyen kép-tökéletes, égszínkék, ó-de-megfelelő metruban van.

Valami átfutott az árnyakon tőle jobbra. Megugrott egy kicsit egy csőpók látványára, mely éjszakai vadászatára ment. Valami olyasmi volt ez, amit soha sem ismert volna be testvér Toájának, de Nidhiki mindig is betegesen undorodott a csőpókoktól, Nui-Jagától, Nui-Ramától… igazában, minden rovarszerűségtől. Ha rajta múlott volna, Metru Nuit már rég megtisztították volna a többlábú kúszó-mászóktól.

Nidhiki kivárta, míg a pók messzire eltávolodott, mielőtt továbbment volna, egy kicsit elővigyázatosabban, mint az előbb. Csupán a miatt a kis óvatosság miatt volt, hogy észrevette az alakot, mely árnyékból árnyékba suhant. Ez volt az első alkalom, hogy valaki olyat lát, aki úgy tűnt, annyira otthonosan mozog az árnyékban, mint ő. Érdeklődve, a nyomába eredt.

Két dolog gyorsan nyilvánvalóvá vált. Az első, hogy üldözöttje nem Toa – a nő nem viselt Kanohi maszkot és túlságosan jó volt az éjszakán való nem látható és nem hallható átsurranásban. A Toa általánosságban nem volt túl jó a lopakodásban. Ez szemben állt a képükkel, mint büszke és nagyon nyilvános hősök. Nidhiki kivételt képzett e szabály alól. Ahonnan ő jött, ott a Toa vagy az árnyékból csapott le, vagy nem tartott sokáig.

A második az úti célja volt. Egyenes úton haladt dél-nyugatra, a Kolosszeum felé. Normális körülmények közt, Nidhiki nem aggódna emiatt, a hely védelmét elnézve. De ha ez a Sötét Vadász elég jó volt, hogy bejusson, és aztán ki tudja, mit tegyen Dume Turagával?

Nidhiki megállt, elővette kaszáját, és oda célzott, ahol a nő lenni fog, nem oda, ahol volt. Majd elengedett egy vékony, fókuszált, hurrikán erősségű szélsugarat a célpontjára.

Nem fordult meg. Nem kiáltott. Csak egyszerűen oldalra ugrott, mintha egy Kodan labdát dobott volna feléje, csöndesen landolt, és Nidhiki irányába fordult. Mosolya kihívás volt.

- Nagyra értékelem ezt a kis szellőt. – mondta lágyan. – A vadászat izzasztó munka.

- Akkor talán jobban le kell, hogy hűtselek. – válaszolt. Most szerszáma mindkét oldalából küldött elemi levegő erőt, körülvéve ellenfelét. Meglepődésére, a nő állásból tett egy szaltót, épphogy elvétve mindkét lökést. Mielőtt még lábra esett volna, két tőrt dobott a Toa felé. Az egyik a maszkja mellett sivított el, míg a másik röptében elvágta a jobb vállpáncélját. - Azt hiszem, nem tanítanak kitérést a Toa képzésen. – mondta a női Sötét Vadász. – Nem csoda, hogy a városotok bukóban van.

Nidhiki a smaragd páncélja újabb sérüléséről ellenfelére nézett. Szándékosan vétette el, biztos volt benne. Ezzel a célzással ha meg akarta volna ölni, már halott lenne.

- Nem az én városom. – válaszolt. – Hanem egy hely, amit azért is védek.

- Óh. Méltósági ügy?

Nidhiki megállt, mielőtt válaszolt.

- Mondjuk úgy, nincs jobb ajánlat.

A másodperc egy töredékére levette róla a szemét, hogy felkészítse kaszáját. Amikor megint felnézett, a nőnek nyoma veszett, eltűnt, mint egy füstcsomó az éjszakai szélben. Nidhiki teljesen mozdulatlanul állt, nem lélegzett, lábai feszesek és készek az ugrásra. Ezer harc veteránjaként okosabb volt, minthogy pánikba essen. Nem tudva, hogy a nő hol van, minden mozdulat rossz mozdulat lehetett. Mentálisan működésbe helyezte maszkját, és eltűnt az árnyékban.

- Óh, te aztán jó vagy.

A hangja felülről jött. A transzportcsövek közt ülve figyelt. Tökéletes búvóhely volt – egy olyan erős szél, ami kimozdítaná őt onnan, Nidhiki fejére is borítaná a csőtámaszokat, míg az utána való mászás egyenlő lenne az öngyilkossággal.

- Megölhetnélek most, Toa. – folytatta. – De mára már megvolt a kvótám. Tehát csak itt hagylak téged, és végzek a drága Turagátokkal. Ha félsz a sötétben… hát, akkor jól teszed.

Nidhiki csöndben maradt, mígnem egy újabb tőr fúródott a falba mögötte.

- Ne légy a kedvemért csöndes. – mondta a Sötét Vadász. – Már így is tudom, hol vagy. Érzem a félelmed szagát.

A Toa nyugalomra kényszerítette magát. Volt már nehéz helyzetekben, és kibeszélte belőlük magát. Ez csak eggyel több alkalom volt.

- Sosem fog sikerülni. Túl jó a védelme.

- Figyelj engem! Ha csak… nincs jobb terved?

- Ellenséges oldalakon vagyunk, emlékszel?

- Nem muszáj ott lenni. – Hangja fölötte és mögötte volt most.

Nidhiki körbefordult, de még most sem látta.

- Hány Toával kezdtétek? Százzal? Kétszázzal? És mennyi maradt, talán néhány tucat? A Sötét Vadászoké a fél város, és hamarosan miénk lesz a másik fele is. Ha vége van, te is csak egy újabb maszk leszel a halomban.

A szavak keményet ütöttek. A hónapokban, mióta Dume Turaga visszautasította a Sötét Vadászok bázisát Metru Nuira, számtalan Toa esett el. A legtöbbre az árnyakból csaptak le, sosem tudva, hogy ellenségük ott volt. Óh, volt néhány győzelem – Nidhiki a saját részénél több ellenséget győzött le, és Lhikan felért hat Toával a harcban – de mind tudták, hogy a számok ellenük dolgoztak. Csak idő kérdése volt.

- Ha meg akarsz halni, nagyon szívesen segítek. – tette hozzá a Sötét Vadász. – De ha élni akarsz… megegyezhetünk valamiben.

Egy hosszú pillanat telt el. Aztán Nidhiki leengedte kaszáját. Egy másodperccel később a Lariska nevű Sötét Vadász leugrott elé a földre. Még mindig készenlétben tartotta tőrjeit.

- Az Árnyékos – az alkalmazóm – folyton új tehetségeket keres. – mondta. – Segíts elfoglalni a Kolosszeumot és megnevezheted a jutalmadat!

A teljes hatása, hogy most mit fog tenni, hirtelen belecsapódott aztán Nidhikibe. Ha elárulja a Toát, a nevét örökké becstelenség kísérné… vagy mégsem? Ki mondhatja meg? kérdezte magától. A Toa mind halott lesz. Matorán? Ők azt hiszik, amit mondanak nekik, hogy higgyenek. És a Sötét Vadászok? Persze, mintha akárki is hallgatna rájuk.

- Metru Nui. – mondta határozottan. – Én odaadom nektek Dume-t, Lhikant, és a többit, és én irányítom a várost. Ez a jutalmam, kell, vagy nem kell?

Lariska vigyorgott.

– Igazából, azt hiszem, a választásom az, hogy kell, vagy megöllek, ahol vagy. De inkább elszalasztom. Találkozz velem itt holnap éjjel – majd megadom a válaszodat!

A következő nap örökké tartott. Nidhiki azzal töltötte idejét, hogy a Kolosszeum halljaiban sétált, magát képzelve el mindez uraként. Időnként, érzett egy kis bűnösséget arról, hogy mit fog majd tenni. De aztán emlékeztette magát, hogy Dume hibája volt, és a többi Toájé, hogy valaha is azt képzelték, hogy van esélyük a Sötét Vadászok ellen.

Ahogy az ikernapok lementek, Lhikan közeledett. – Nidhiki, hát itt vagy! Egy csónak jön délről, utánpótlással a fedélzeten. Neked kell fogadnod!

- Persze. – válaszolt Nidhiki, hálásan, hogy van mentsége az eltűnésre. – Nem lehet a keserű ostromot végigcsinálni utánpótlások nélkül, igaz?

Távozott, mielőtt Lhikan válaszolhatott volna.

- Áll az alku. – mondta Lariska. – Holnap Lhikant és a Kolosszeum őrségét a Véget Nem Érő Suttogások Kanyonjába vezeted, Po-Metruba! Mi a barlangokban és a dombokban leszünk szétszórva. Amint vége van, személyesen intézkedek Dume felől… és a város a tiéd lesz, Nidhiki. Mit tervezel vele?

Nidhiki leült egy padra és kinyújtotta lábait. – Talán itt kéne csellengned, Lariska, és megtudnod.

Nidhiki híre úgy csapott a Kolosszeumba, mint egy villám. A Sötét Vadászok kiépítettek egy bázist egy po-metrui kanyonban. Minden műveletüket onnan irányították. Ha gyorsan lecsapnak oda, a háborúnak vége.

- De minden Toára szükségünk van, akit összeszedhetünk. – mondta Lhikannak. – Nem engedhetjük meg, hogy elveszítsük ezt a lehetőséget, amiért néhányat hátrahagytunk a Kolosszeum őrzésére.

Lhikan Dume-ra nézett. A Turaga bólogatott. – Nidhiki igazat szól. Soha többé nem lehet ilyen esélyünk.

- Jól van. – mondta Lhikan. – Összegyűjtöm az őrséget. Azonnal indulunk! Kevesebb, mint tizenöt perccel később, már meneteltek, száznál is több Toa, az élen Lhikan és Nidhiki. Porfelhők verődtek fel páncélozott lábaik alatt, ahogy a kopott utakon mentek át Po-Metrun. Mindegyikük vesztett már el fivér vagy nővér Toát a háborúban, és mindannyian a végét akarták. De csak az után, hogy teljesen megfizettették a Sötét Vadászokat a bűneikért.

Egymás mellett, bemasíroztak a Véget Nem Érő Suttogások Kanyonjába. Lépésük kongása újra és újra visszhangzott. A nap égette a sivár köveket, amíg csak a szem ellátott. Egy pár repülő Rahi suhant és merült a fényes égen. Sötét Vadász bázisnak vagy tábornak nyoma sem volt.

- Hol van? – követelt Lhikan, Nidhikihez fordulva. - Azt mondtad, a háborúnak ma vége lehet.

- És így is lesz. – válaszolt a Levegő Toája. Mindenhonnan, Sötét Vadászok emelkedtek búvóhelyükről, fegyvereik az összegyűlt hősök felé szegezve. – Sajnálom, hogy így kellett lennie, testvér.

Lhikan megrázta a fejét. – Még csak fele annyira sem, mint én… és ne nevezz többet ’testvérnek’!

A Tűz Toája felemelte kezét. Hirtelen, Toa emelkedett fel a kanyon falak tetejéről, egy tucat, egy száz, majd kétszáz, és még több. Nem szóltak semmit, csupán a most körülvett Sötét Vadászok felé tartották szerszámjaikat. A vadászok lettek most a vadászottak, és Lariskára néztek irányításért. Ő felbecsülte az esélyeket, aztán vállat vont, leejtette tőrjeit és felállt.

- Nagyon szép. – mondta Nidhikinek. – Átvertél.

Lhikan a Sötét Vadászok sora felé lökte Nidhikit. – Ő nem csapott be titeket. Bár azt kívánom, bárcsak ő tette volna.

- Honnan tudtad? – kérdezte a Levegő Toája volt barátját.

- Tegnap éjjel. Az utánpótlásos csónak. – válaszolt Lhikan. – Elmentél anélkül, hogy megkérdeznéd, hova dokkolt. Utánad mentem, hogy megadjam az információt, és a halálos új barátoddal találtalak téged.

- És ez a sok új Toa?

- Az ’utánpótlás’, amit délről ígértek. Sötét Vadász szemekkel és fülekkel mindenütt, Dume és én úgy hittük, az a legjobb, ha nem beszélünk hangosan a megerősítésről. Amint megtudtam, mit tervezel, ide rendeltem őket, hogy saját csapdát állítsanak.

- És most mit tesztek velünk? – kérdezte Lariska. – Mindnyájunkat a tengerbe vonultattok?

A Tűz Toája összetalálkozott nézésével, szemei ridegek. – Egy hírvivőt küldtünk az Árnyékosnak, mielőtt elértétek volna a kanyont. Meg lesz engedve, hogy kisétáljatok innen, ugyanúgy, ahogy besétáltatok, feltéve, hogy a Sötét Vadászok elhagyják Metru Nuit és soha sem jönnek vissza. – Megfordult és Nidhikire mutatott. – Vele kezdve.

Nidhikin a hitetlenség vonásai voltak. – Menjek velük? De én Toa vagyok, Lhikan. A te testvértársad vagyok!

Lhikan hátat fordított az áruló Levegő Toájának. – Nem. Nem vagy az. Elvesztetted a jogot, hogy ’testvérnek’ szólíts, amikor elárultál minket. Menj el, Nidhiki – a szemem elől és a városból! Menj el, mielőtt megöllek!

Hat hónappal később

Nidhiki egy kőpadon ült, egy csapat Sötét Vadászt nézve edzés közben. A küldetésük, hogy behatoljanak egy nehezen őrzött szigetre, és ellopjanak egy Makoki nevű követ. Nem tudta az összes részletet, de az Árnyékos nyilvánvalóan hat részre szándékozta osztani a követ és így hatszoros profitot behozni a visszaszolgáltatásával.

A Sötét Vadász osztag, nagyrészt, szakképzett és hatékony volt. Át- és körbementek minden akadályon, amit Nidhiki elhelyezett, és hatékonyan eliminálták az összes felugró célpontbábut. Pontosabban mindegyik, kivéve egy nagydarab kék vadállatot, akiből hiányzott a kellem, stílus, és óvatosság minden látszata. Miután megnézte, ahogy lerombol egy gátat, ami alatt csöndesen kellett volna elcsusszannia, Nidhiki eleget látott.

- Krekka! – kiáltott rá. – Éppen most ébresztetted fel az össze Toát több kiós körzetben. Egy Tűz Toa észrevette a csapatodat, és arra készülnek, hogy meghívjanak téged tiszteletvendégnek egy Sötét Vadász sütésre. Mit fogsz csinálni? A kék Sötét Vadász nagyon hosszú ideig gondolkodott. Majd mosolygott, és fényesen válaszolt: - Lezúzom?

- Ő ott van fent. – mondta Nidhiki, egy nem létező erődre mutatva fel. – Te meg idelent.

Krekka felnézett, amerre oktatója mutatott, de nem látott semmit.

– Nincs odafent. Elfutott?

- Nem, de miért nem futsz el te?

- Mert szeretek itt lenni.

Még egy szó nélkül, Nidhiki ellépkedett. Ideje volt, hogy ő és az Árnyékos elbeszélgessenek

- Készen állnak. – jelentette Nidhiki. – Mindegyik, kivéve a kék idióta. Tartsd őt itt, küldj el engem, és mi megszerezzük neked a követ! Ígérem.

Az Árnyékos mosolygott de nem nézett fel.

– És mind tudjuk, hogy mit érnek a fogadalmaid, nem igaz, Nidhiki ’Toa’? Nidhiki visszafogta magát, hogy kimondja, ami eszében volt. Látta, hogy az Árnyékos hogyan bánik a fegyelemsértéssel. Ehelyett inkább más megközelítést választott.

– Én tudom, hogyan gondolkodik a Toa. Tudom, hogyan fogják megpróbálni megvédeni a követ. Nekem kellene a küldetésre mennem.

- A korábbi szövetségeseidről való tudásod túl értékessé tesz téged, mint kiképző, hogy megkockáztassuk az elvesztésed. – mondta az Árnyékos, nem is próbálva meggyőzőnek hangzani. – Krekka megy! Te maradsz!

Nidhiki érezte, hogy düh kel benne. A hat hónap alatt, amióta az Árnyékos szigetére érkezett, nem csinált mást, csak más Sötét Vadászok felkészítését segítette a küldetésekre, sziklák közt sétált, és az óceánt bámulta. Ha lenne olyan, hogy Unottság Toája, akkor ő lenne az. És hogy most kicserélték arra a behemót, ügyetlen izomtömegre – ez már túl sok volt.

- Az egy marha. – mondta összeszorított fogakkal.

Ez felkeltette az Árnyékos figyelmét. Nidhikire szegezte szemeit, és teljes magasságára állt. Olyan volt a hangja, mint a töredező jég.

- Te meg egy áruló. Hátat fordítottál a példaképeidnek, a barátaidnak, a városodnak, csak azért, hogy mentsd az értéktelen bőröd. Miért gondolod egyáltalán, hogy megbíznék benned, Nidhiki?

A Levegő Toájának nem volt mondanivalója. Végtére is az Árnyékosnak igaza volt. Ellene fordult mindenkinek, aki megbízott benne. A Toa nem akarta őt, és a Sötét Vadászok is csak a tudása miatt használták. Sehova sem tartozott.

De… nem hagyom tehetségeid méltányolatlanul. – folytatta az Árnyékos. – Tehát lehet, hogy igazad van – lehet, hogy te lennél a leghasznosabb számunkra az e szigeten túli világban. Feltételezem, hogy csak a legveszélyesebb küldetéseket akarod.

Nidhiki mosolygott, csak nehezen hitte el, hogy az Árnyékossal egy rúgón jár az agyuk.

- Azokhoz jár a legnagyobb jutalom.

- Valóban. Viszont túl veszélyesek egy egyedüli Sötét Vadásznak. Szükséged lesz egy társra. Szerencsés módon a megfelelő munkapartner pont a kamrámon kívül vár.

Nidhiki az ajtóhoz fordult, meggyőződve, hogy ki fog bejönni. Ő és Lariska közeli társak voltak a Metru Nuin végbemenő katasztrófa óta. Nem volt senki sem, aki jobban megfelelt volna, hogy összeálljon vele.

Az ajtó kinyílt. Nidhiki elkezdte kimondani a nevét… és aztán a hang elhalt a torkában.

Az ajtónyílásban állt… sőt, olyan terjedelmes, hogy szétrepesztette az ajtónyílást… Krekka.

- Mondd el megint a tervet!

Krekka belekezdett a válaszába, majd megállt, mintha a fejében lévő gondolat elszállt volna, mint egy éhes Gukko madár. Elveszettnek tűnt egy pillanatra. Aztán hirtelen felderült, amint eszébe jutott, hogy Nidhiki mit kérdezett tőle.

- Odajutunk. Én csendben maradok, és megpróbálok ijesztőnek tűnni. Ha megtaláljuk a helyet, betöröm a kaput. Te bemész, én kint maradok.

- Miért? – kérdezte Nidhiki.

- Mert te azt mondtad.

- És aztán?

Ez volt a negyedik alkalom, hogy Nidhiki átvette Krekkával a tervet, elejétől végéig, és még négyszer megtenné, ha meg kéne.

- Szétzúzod a helyet, és kijössz. Távozunk és visszajövünk ide. Átadod a fegyvereket az Árnyékosnak, és én csukva tartom a szám, és… és…

Nidhiki a homlokát ráncolta.

- És senki sem sérül meg.

- Ja, igen! – mondta Krekka. – Azt a rész mindig elfelejtem.

Eléggé egyenes munka volt. Néhány matorán egy közeli szigeten kifejlesztett egy újfajta lövőt. Senki sem tudta, mit lehet vele lőni, de az Árnyékos így is akarta. Feltehetően csak néhány modell létezett. Amint ellopták őket, és a készítésükre használt felszerelést darabokra zúzták, eltart majd egy ideig, míg újakat készítenek.

De persze voltak problémák is. Volt egy Toa a szigeten, de Lariska beleegyezett, hogy előremegy, és eltereli. A matorán őröket helyezett el a falvuk körül, de egy bemeneti pontot nem fedtek be, ami egy meredek sziklán való felmászást jelentett. Azt feltételezték, ott senki sem mehet fel. Nem ismerték Krekkát.

A nagy kék Sötét Vadász a sziklafalba vágta öklét, egy azonnali fogódzót hozva létre. Megkezdte a mászást, lyukakat ütve közben a sziklába. Nidhiki utána ment. Már félúton voltak, mikor Nidhiki rájött, hogy valami itt nagyon rossz.

- Álljunk csak meg, Krekka! – mondta. – Azt hittem, Lariska azt mondta, hogy te tudsz repülni.

Krekka a szokásos zavarban lévő képével válaszolt. Aztán erősen bólogatott. - Ja, igen, tényleg. Elfelejtettem.

Ha lelökném erről a szikláról, senki se tudna róla, motyogta magának Nidhiki. És meg is tenném, ha az Árnyékos nem mondta volna, hogy én vagyok a felelős a jóllétért.

Krekka gyorsan a fegyvertár ajtójához sétált, és egyetlen suhintással betörte. Majd engedelmesen megállt, megfordult, és megengedte Nidhikinek, hogy egyedül menjen be.

A lövőket könnyű volt megtalálni. Három volt belőlük, de Nidhiki csak egyet fogott meg visszavételre az Árnyékos szigetére. Majd lyukat ásott az épület köves padlójába, és odatette a másik kettőt. Senki sem keresné az ellopott javakat azon a helyen, ahonnan el lettek lopva – és most, hogy Nidhiki tudta, hol vannak, bármikor visszajöhet értük és elviheti őket. Végül is, hátha egyszer még jók lesznek valamire, valamire, amit az Árnyékos nem engedélyezne.

Épp elkezdte betemetni a lyukat, mikor Krekka árnyéka borult rája.

- Mit csinálsz? – kérdezte a nagy Sötét Vadász.

- Megmondtam, hogy maradj kint!

- Most jutott eszembe. Árnyékos azt mondta, az egész munka közben melletted kell maradnom. – válaszolt Krekka. – Mit csinálsz, Nidhiki?

- Mégis minek tűnik, amit csinálok? Figyelj, Krekka, egyet viszünk az Árnyékosnak, és aztán megtartjuk a másik kettőt magunknak. Nem akarnál egy új játékszert?

Krekka fejet rázott.

- Árnyékos azt mondja, minden hozzá kerül. Semmi sem marad.

- Krekka.

- Árnyékos azt mondja, nem! – mondta Krekka, a falba csapva öklét.

Az egész épület megremegett, mintha az egész rájuk akarna dűlni. Rosszabb, a hangja felkeltette a matorán érdeklődését. Nidhiki őröket hallott errefelé jönni. Megmondták neki, hogy biztosítsa, hogy a Sötét Vadászok közreműködése ebben a rablásban maradjon titokban, és ez most veszélyben volt.

- Jól van. – mondta Nidhiki felvéve a három lövőt és azt kívánva, bárcsak Krekkára lőhetne velük. – De csak amiért ilyen szépen kérted.

Nidhiki először akkor vette észre az idegent, amikor az Árnyékos erődjének kőudvarán sétált. Magas, erőteljes, szurokfekete páncéllal, ez a nő kígyóként mozgott, szemeit balról jobbra vetette. Új volt, és Nidhikit minden érdekelte, ami új a szigeten.

- Nem tenném. – mondta Lariska. A nélkül tűnt fel mellette, hogy egyáltalán tudna a közelségéről. – Ő bajt jelent.

- Mifélét?

- Sötét Vadász képzést akar, és hajlandó fizetni érte. De nem csatlakozik. Azt mondja, saját tervei vannak. Úgyhogy az Árnyékos ad neki egy pár órát, hogy meggondolja magát, aztán visszaküldi oda, ahonnan jött.

- És a mi szakértelmünk kell neki – tehát a tervei lopás, gyilkolás, és árulás. – motyogta Nidhiki. – Úgy hangzik, mint nekem egy szokásos est.

Mielőtt Lariska megállíthatta volna, elindult, hogy köszöntse az új érkezőt. - Menj az utamból!

Nidhiki nem mozdult. Kiderítette, hogy a jövevény neve Roodaka, de édeskevés egyebet. Mégis képes volt néhány tanult feltételezést alkotni, és beigazolásuknak legjobb módja, ha az arcába néz. Már ha lehet ’arcnak’ nevezni, ami neki van, jegyezte meg.

- Csak megpróbálok egy kicsit vendégszerető lenni. – mondta könnyedén. – Egy nagyon barátságos szigetünk van minekünk – erősen védett, több száz gyilkos otthona, és csalhatatlanul halálos minden betolakodónak… de barátságos. Roodaka elkezdet ellépni mellette.

- Nincs szükségem barátokra.

Nidhiki ismét útjába állt.

- Akkor mit szólsz egy üzlettárshoz? Figyelj – már több mint egy éve itt ragadtam ezen a kövön. Csak akkor megyek el, ha valami megbízásra küldenek egy nyáladzó marhával. El akarok tűnni innen.

- És ez miképp tartozik rám?

- Te vagy azt várod, hogy valaki alkalmazzon, vagy már eleve nekik dolgozol. – válaszolt Nidhiki. – Valakinek, akinek a hozzám hasonlóan tehetséges lényekre van szüksége. Mutass be neki! Ha bevesznek, gondoskodom a jutalmadról.

Roodaka bólintott. Amikor újból megszólalt, összeesküvő hangon beszélt.

- És mi van az Árnyékossal és a többi Sötét Vadásszal?

Nidhiki vállat vont.

- Folytatják, amit eddig is tettek. Engem nagyobb dolgokra szántak. Én egy Toa voltam – vagyok. Csöpp kis szigeteket kéne uralnom, ilyeneket, mint ez, nem pedig dolgozni rajtuk.

A magas, ébenes alak mosolygott.

- Azt hiszem, üzletelhetünk. Találkozz velem a dokknál, teljes sötétségben!

Az éjfél Nidhikire a víz szélénél állva talált rá. A sziget csöndes volt, akárcsak Metru Nui is, egy évvel korábban, az éjjel, amikor megismerte Lariskát.

Nem mesélt neki a találkozásáról Roodakával, vagy a terveiről, hogy el akarja hagyni a szigetet. Nem értette volna meg. Ő egy Sötét Vadász volt, természetből és hivatásból. Az elképzelés, miszerint szívének egy részében Nidhiki még mindig Toának látta magát, nevetséges lett volna számára.

Ő túl rövidlátó volt, döntötte el. Látóköre a sziget határain ért véget. Nidhiki még mindig rendelkezett a Toa vékony, erőteljes alakjával. Rendelkezett a Toa erejével. Csak annyit kellett tennie, hogy keres egy szigetet, ahol még sosem hallottak Lhikanról, Dume-ról, vagy Metru Nuiról, és a lakosság sorban állva fogadná. Bármi, amit akart, az övé lenne és talán… talán újra hős lehetne. Végül is, megvan hozzá a külsőm, emlékeztette magát. Persze, ez nem fog számítani, ha Roodaka nem tűnik fel hamarosan.

Az óceán felé bámult, elgondolkodva a múltjáról és jövőjéről. Visszaemlékezett az első alkalomra, amikor meglátta Metru Nuit. Azon a napon volt, hogy ő és egy maréknyi másik Toa megérkeztek a Kanohi sárkány leküzdésének felkérésére válaszolva. Idegenek voltak egymásnak, de mégis testvérek – mindannyian osztoztak a Toa lét felelősségein és kockázatain. Különleges kapcsolat volt köztük, nem olyan, mint amilyenen a Sötét Vadászok osztoztak. És, Nidhiki meglepődésére és félelmére, úgy találta, hiányzott ez neki. Meglehet, hogy nem voltak valóban a barátai… hogy túl elhamarkodottan támadtak neki, ahelyett, hogy megpróbálták volna megérteni, miért tette, amit tett… hogy nem láttak túl a féltékenységükön és neheztelésükön az egyetlen Toára, aki elég okos volt, hogy vigyázzon magára.

Ha nem rajtam múlott volna, a háború még mindig tartana, emlékeztette magát. Az Árnyékos ülne most a Kolosszeumban. De kapok én hálát? Nem. Száműzetést kapok. Hát, találni fogok egy helyet, ahol Toára van szükség, és nem számít kimondottan, hogy milyen. És ha Lhikan vagy valamelyik Metru Nui hős megpróbálja elvenni tőlem, elintézem, hogy megbánják a napot, amikor Kanohit tettek fel. Csupán Roodaka kell, hogy segítsen megszerezni, amit megérdemlek…

A Rhotuka pörgők, tiszta energiából állva, nagyon kis hangot adnak ki repülés közben. Még ha a Roodaka által kilőtt adott is volna ki, Nidhiki nem hallotta volna a gondolatai hangjától. Amit észlelt, csupán a fekete fájdalom volt, amikor becsapódott, a világ, mely szemei előtt forgott, a bizarr érzés, ahogy izmai formálódnak, átalakulnak, valami idegenné válnak.

Hat másodpercig tartott. Nidhikinek egy örökkévalóság volt. Amikor végre vége volt, elsétált… nem, nem sétált, legalább is, nem úgy, mint eddig… a víz széléig. Minden, amit látott, sötét hullámok voltak.

- Had segítsünk. – A hang az Árnyékosé volt. Egy pillanattal később, az egész tengerpart fáklyafényben fürdött. És most Nidhiki láthatta tükörképét a vízben.

Nagyon hosszú ideig sikoltott.

Roodaka élvezettel nézte, ahogy Nidhiki megpróbálta uralni új testét. A homokban botladozott, próbálva úgy mozogni, mint egy Toa, de mint rabja a monstrumi formájának, melyet pörgője adott neki. Az Árnyékoshoz fordult.

- Feltételezhetem, hogy megvásároltam a kiképzésem? – kérdezte.

- Minden bizonnyal. – válaszolt az Árnyékos.

Újra elgondolta, hogy milyen elképesztőnek tűntek Roodaka erői. Nidhiki feje és karjai megváltoztak alakban. A leggroteszkebb viszont, hogy alsó teste egy hatalmas négylábú rovaréra hasonlított. A látvány túl sok volt még a legtöbb összegyűlt Sötét Vadásznak is. Lariska már visszamenekült az erődbe.

- Igazán tudhattad volna. – mondta az Árnyékos Nidhikinek. – Roodaka akart tőlem valamit. Megkísérelte a beszélgetésetek jelentését arra használni, hogy megvegye, de én többhöz ragaszkodtam. Ha még mindig azzal csaptad be magad, hogy visszamehetsz Toának lenni, hogy olyan könnyen lemoshatod az árulás mocskát a lelkedről, akkor egyszer s mindenkorra meg akartalak fosztani attól az álomtól. – Az Árnyékos nevetett, durva és csikorgó a hang. – Te egy szörnyeteg vagy, Nidhiki. A matorán sikítva rohanna a látványodra. Soha sem fog ünnepelni, soha sem fog csodálni, soha sem fog megmentőként éljenezni téged a tömeg. Mi vagy te most? A Rémálmok Toája? Egy hős, Nidhiki, vagy egy horror? Nem, azt hiszem, úgy találod, hogy a helyed most és mindörökké a Sötét Vadászokkal van. Mert ki másnak kellenél?

Nidhiki szemei gyűlölettel lángoltak. Az Árnyékos nem szívlelte meg. Ehelyett csupán mosolygott és kezét az ex-Toa vállára tette.

- Ironikus, bizonyos tekintetben. – mondta a Sötét Vadászok vezére. – A barátod, Lhikan véget vethetett volna kínjaidnak Metru Nuin, de úgy döntött, hogy nem teszi. Nem kétséges, hogy azt hitte, kedvezett neked azzal, hogy megengedte távozásod, sértetlenül, velünk.

Az Árnyékos megfordult és elsétált, azt mondva: - Egy nap, alaposan megköszönhetnéd neki.

Roodaka és a többiek egyesével távoztak. Egyikük sem mondott gyászt a Toának, aki épp meghalt… és egyikük sem mondott köszöntőt a Sötét Vadásznak, aki épp megszületett.

A Wikia-hálózat

Véletlen wiki