Fandom

BIONICLE Wiki

A Nagy Lények talánya

175pages on
this wiki
Add New Page
Vitalap0 Share

Ad blocker interference detected!


Wikia is a free-to-use site that makes money from advertising. We have a modified experience for viewers using ad blockers

Wikia is not accessible if you’ve made further modifications. Remove the custom ad blocker rule(s) and the page will load as expected.

"Tarduk elsétált, s az arcán széles vigyor terebélyesedett. Igaz, nem volt teljesen őszinte, de néha szükséges kitérőket tenni, ha a tudás a cél, nemde? Tarduk még nem sejtette, hogy ez a kitérő egyenesen egy rémálomba fogja vezetni."
- Narrátor

Tarduk in riddle of the great beigns.png

A Nagy Lények talánya egy webszériál "podcast", amit a [1]BIONICLEstroy.com-on szoktak bővíteni. Agorikról szól.
FIGYELEM! Ez csak rajongói fordítás! A fordítás Viktor24 érdeme!

Első fejezetSzerkesztés

Tarduk összehunyta a szemét, hogy ne csurogjon bele a verejtéke. Teljes szívéből kívánta, bárcsak ne kellene teljes felszerelésben dolgoznia. Ám noha nem volt messze Atero szabad városától, mégis a sivatagban tartózkodott, ahol veszélyes egyedül és védtelenül lenni. Rutinfeladata volt: pár más falubéli Agori – Kyry, Crotesius, Scodonius és Kirbold – segítségével fel kellett készítenie Atero arénáját az elkövetkezendő tornákra. Habár az egész év folyamán karbantartották, néhány kisebb javítás ráfért, mielőtt a vidék Glatorianjai összegyűlnének benne. Tarduk persze nem bajlódott sokat a munkával, elvégre a közelben felfedeznivaló romok hevertek. Azt füllentve, hogy csak felszerelést akart hozni a vagonjáról, kilopódzott a városból, és talált egy jó helyet az ásásra. A melegben nehéz volt dolgozni. Jól jött volna egy segítő kéz, de az lehetetlen volt: Kyry túlságosan elszánta magát Atero felújítására; Kirbold minél hamarabb készen akart lenni, hogy visszamehessen Iconoxba; Scodoniustól a hideg rázta; Crotesiust pedig alig ismerte. Nem, döntötte el. Az ás a legjobban, aki egyedül ás. Szerszáma eltalált valamit, nagyjából négy láb mélyen a homokban. Gyorsan előkotorta, és hamar kezében tartotta a fémkockát, mely kábé kétszer akkora volt, mint az ökle és egyértelműen valami nagyobbról tört le. Egy kör volt rávésve, benne és fölötte még két kisebb körrel. Tarduk a szemöldökét ráncolta. Már korábban is találkozott ilyesmivel, ha jól emlékezett. Ha ez netán valami nyelv, akkor miféle, és ki beszélheti? Bosszankodott, mivel annak ellenére, hogy mennyi mintát gyűjtött össze, esélye sem volt megfejteni a jeleket. Megfordította a fémdarabkát, azt remélve, hogy a hátulján újabb szimbólumot talál. Helyette valami egészen másra lelt: a fémbe egy térképet karcoltak. Néhány helyet fel is ismert rajta, másokat nem. A térkép alján egy hegylánc húzódott, akár a Feketetüske-hegység fent, északon. A közvetlenül alájuk vésett alakzatok is megerősíteni tűntek ezt az elképzelést. A térkép nagy része azonban a hegységtől északra fekvő területet mutatta, amelyet ő egyáltalán nem ismert. Mindössze annyit tudott róla, hogy a Skrall állítólag onnan származik. A térkép tetején két újabb jelre lett figyelmes, melyek különbözőek voltak az eddigiektől. Az egyik csupán egy összekötött vonalrendszer volt, mintha valamiféle háló lenne. A másik egy csillag. Ami érdekessé tette ez utóbbit az, hogy a többi jelképpel ellentétben ki is volt színezve: a csillag vörös volt. Egy vörös csillag, gondolta Tarduk. Ki hallott még ilyet? Kétségkívül lenyűgöző volt, ám képtelen lenne utána járni, legalábbis egymagában. Észak-nyugati irányba haladva körüljárhatja a Feketetüskéket, hogy elérje az északi vidéket, ám a térkép szerint vad vizű folyók és egyéb természetes veszélyforrások tarkítják a térséget. Segítség nélkül odautazni nagy bolondság lenne, és az ateroi verseny közeledtével egy Glatoriant sem bérelhetne fel.
- Hé!
Tarduk megfordult. Crotesius sétált oda hozzá, bosszús ábrázattal.
- Akkor segítesz, vagy a homokban akarsz játszani? Mit találtál?
Tarduk megmutatta a vulcanusi Agorinak a felfedezését. Crotesius nem fogadta el tőle, csak vállat vont, miután átnézte mindkét oldalát.
- Hát és akkor? Egy roncsdarab. Talán kifoltozhatnád vele a vagonodat, de azon kívül…
- Mekkora egy Vorox – mormogta magában Tarduk. Majd hangosan felszólalt: - Igen, igazad van. De a vörös csillag – az meg mi lehet? Végtére is mindenki tudja, hogy arrafele nincs semmi értékes. Se elrejtett kincs, se elrejtett város, se vízkövek, semmi.
Ez persze egy szégyenletes lódítás volt, és Tarduk tudta, hogy Crotesius sosem hinné el. Ám pontosan erre számított. Az arról szóló pletykák, hogy mi található északon, gyorsabban terjedtek, mint a homokszemek egy homokviharban. Iconoxban úgy vélik, a hegyeket értékes Exsidian borítja. Vulcanusban úgy tartják, egész völgynyi vízkövet lehet ott találni, a becses sziklákat, melyeket, ha felnyitnak, tisztavíz folyik ki belőlük. Ami Tajunt illette, nos, arrafelé mindenféle cifra elmélet született, Tesara Agori lakosai pedig még csak beszélni sem akartak róla.
Crotesius előrenyúlt, hogy kezébe vegye a fémdarabot, és közelebbről is megvizsgálja.
- Tudod, ha akarod, megszabadíthatnálak ettől a… ööö… ócskavastól. Nem akarsz cserélni?
A későbbiekben Tarduk képtelen lesz majd megmagyarázni, miért is válaszolta azt, amit. Talán miután évekig ásta a homokot és kutatott a kirakós darabjai után, de mégsem tudta megfejteni, már betelt a hócipője. Ha nem él a lehetőséggel, sosem találna rá a megoldásokra.
- Persze, elcserélem – mondta. – A tied lehet a fémdarab… de csak ha velem jössz, hogy kiderítsük, mi is ez a „vörös csillag” valójában.
- Oda fel? Megőrültél? – így Crotesius.
- Ez az ajánlatom – mondta határozottan Tarduk. – Bőven lesz időnk visszajönni, mielőtt elkezdődnek a versenyek. – Nem tudta teljesen, hogy ez mennyire igaz, de ezt nem akarta bevallani Crotesiusnak. – Gondolj bele – folytatta. – Mi van, ha találsz odafent valami igazán értékeset, ami mindenki életét megváltoztatja Bara Magnán? Hát, akkor azt hiszem, hős lennél. Crotesius mosolyra fakadt. Az aréna egyik járműpilótájaként nem volt más, csak egy sima Agori a Glatorianok uralta világban. Ám ha valami igazán emlékezeteset tesz, nos, Raanu sem fog öröké élni, és akkor talán ő lehet Vulcanus vezetője.
- Rendben, Tarduk – mondta végül. – Megengedem, hogy csatlakozz az expedícióhoz, de másokra is szükség lesz. Nézd meg, sikerül-e összeszedned még egy pár Agorit, a nélkül, hogy mesélnél nekik a vörös csillagról. Hajnalban indulunk.
Tarduk elsétált, s az arcán széles vigyor terebélyesedett. Igaz, nem volt teljesen őszinte, de néha szükséges kitérőket tenni, ha a tudás a cél, nemde? Tarduk még nem sejtette, hogy ez a kitérő egyenesen egy rémálomba fogja vezetni.

Második fejezetSzerkesztés

Végül csak Kirbold bizonyult hajlandónak Crotesius és Tarduk mellé szegődni a vörös csillag felkutatását célzó útra.
Scodonius szerint őrültség lett volna a közelgő versenyekkel a nyakukon csak úgy elflangálni. Kyry pedig nagy sietségben volt, hogy visszamenjen Vulcanusba.
Crotesius azt javasolta, járművekkel induljanak északnak, de Tarduk megvétózta javaslatát.
- Oda, ahova megyünk, járművek képtelenek lennének eljutni, még a lánctalpasak is – mondta Tarduk. – Ráadásul zajt csapnak, ami meg vonzza a Csontvadászokat. Nem, homoki cserkészeket viszünk.
Beletelt egy kis időbe és alkudozásba, míg sikerült egy Iconox-béli kereskedőtől három jószágot kibérelniük, főleg mivel Tarduk titokban tartotta, hová akarnak menni velük. Ám a három Agori hamarosan már nyeregben volt, készen az expedíció megkezdéséhez.
A legrövidebb út, ha keletre mennek a Sötét Zuhatagokig, onnan pedig északra a Feketetüske-hegység fölötti vulkanikus területre. Viszont a Skrall, Vorox és Csontvadászok jelenléte miatt ez lenne a legveszedelmesebb is. Így hát Tarduk a kis csapatot északnyugat felé vezette, el Tesara falva és a Könyökhegy mellett, a Fehérkvarc-hegység irányába. Kirbold, mivel Iconoxból származott, rendelkezett némi ismerettel a terepről. Ismerte a hegyek közti ösvényeket, melyeken a kereskedők szoktak eladható tárgyak után kutatni.
Hideg volt, még az éjszakai sivatagnál is hidegebb. A homoki cserkészek többször is megcsúsztak a kristály és a sziklák sima felszínén. Noha mindhárom Agori aggódott e miatt, csakis nappal tudtak mozgásban maradni: a sötétben ugyanis könnyen letérhetnek az útról, akár le is zuhanhatnak egy szirtről.
Két nap elteltével már messze északon jártak, teljesen ismeretlen területen. Bármilyen lények is éltek itt, a déli sivatagokba sohasem merészkedtek el, ugyanis a hideg éghajlat kedvelői voltak. Crotesius állandóan résen volt – ennek köszönhetően ő vette észre elsőnek, hogy követtik őket.
- Megálljunk? – kérdezte Tarduk.
- Nem – csattant fel Crotesius. – Annál rosszabbat nem is tehetnénk. Gyorsabban kell mennünk. Talán lerázhatjuk őket.
Tarduk ebben kételkedett. Meglátta az egyik üldözőjüket: úgy festett, mint azok a pusztai farkasok, amik a sivatagban laknak. Mancsaik úgy fejlődtek, hogy a leglazább homokon is képesek legyenek átkelni, és kitűnő nyomkövetők hírében álltak. Ám Tarduk emlékeztette magát, hogy noha hasonlított rájuk, ez a vadász nem tartozhat közéjük – ez a teremtmény félig fémből volt. Tarduk még sosem látott ehhez foghatót.
- Hányan vannak? – kérdezte Kirbold.
- Többen – felelt Crotesius. – Hatan vagy nyolcan. Nem könnyű észrevenni őket.
Tarduk nem értette, a Fehérkvarc-hegységben hogy mozoghat valami ilyen ügyesen, ráadásul észrevétlenül. Ahogy telt az idő, hamar elfeledte ezt az aggodalmát. Nem számított, milyen gyorsan mozogtak, a farkasok mindig a nyomukban voltak. Nem számított, milyen trükköt vetettek be a lerázásukhoz – egy homoki cserkészt másik irányba küldtek, többször átmentek ugyanazon az ösvényen, még az értékes ételtartalékaikból is otthagytak egy keveset nekik –, a farkasok egyre csak jöttek.
- Mik ezek az izék? – kérdezte Tarduk harmadjára.
Most már kénytelenek voltak, tetszett nekik vagy sem, éjjel haladni. Kirbold és Tarduk egy hátason osztozott, Crotesius volt az élen. Habár valószínűleg nem segített volna sokat amúgy sem, Crotesius nem volt hajlandó fáklyát gyújtani, gondolván, a farkasok felfigyelhetnek rá. Tarduk azzal érvelt, hogy a szagukat követik, de nem ment vele sokra.
Egy keskeny, kanyargós ösvényre szorultak. Jobboldalt a hegy magasodott, balra csak a sötétség tátongott. A jó hír, hogy itt a farkasok sem tudtak hova elrejtőzni. Ők is vagy az ösvényen maradnak, vagy feladják a vadászatot. A rossz hír, hogy még a homoki cserkészeknek is nehezükre esett lábat vetni. Egyetlen csúszás kell, nem több, és máris eggyel kevesebben fognak hazatérni az útról.
Amilyen fürgén csak mert, a három Agori egyre előrébb haladt az ösvényen. A Kirboldot és Tardukot cipelő állat egyszer megbotlott, és egy szerszámkészlet zuhant róla bele a szakadékba. A földet érés hangját sosem hallották.
Kirbold hátranézett. A holdak fényében nem látta jelét üldözőiknek.
- Szerintem leráztuk őket. Szerintetek leráztuk őket?
Tarduk átpillantott a válla fölött. Ő sem látott semmit, de azt felelte:
- Nem, nem hiszem.
- Hát én sem – értett egyet Kirbold.
Az ösvény tágulni kezdett, fennsíkká vált hasonlatossá. Hajnalodott, és az első fénysugarak már visszaverődtek a kvarccsúcsokról. Crotesius rántott a gyeplőn, és Tarduk is megállította a homoki cserkészét. Hátrafelé néztek. Nem látták jelét a féltucatnyi szőr és fém borította farkasnak, akik követték őket.
- Lehet, hogy nem jutották át az ösvényen – így Crotesius. – Vagy könnyebb prédát találtak. Akárhogy is, örülök, hogy eltűntek.
- Izé, van egy másik lehetőség is – vetette fel Tarduk. – Tán azért álltak le, mert nem kellett már követniük.
Egy mély morajlás hallatán Crotesius körbepördült – üres, fémes hang volt, amely a hegyek közt visszhangzott. Az előttük magasodó ormon nem hat farkas, hanem hatvan sorakozott fel. Megmenekültek a vadászfalkától, pusztán azért, hogy a farkas tanyára kerüljenek.

Harmadik fejezetSzerkesztés

A három Agori a rémülettől dermedten ült a nyeregben. Előttük több tucat farkas sorakozott fel, kiknek teste az izom és szőr meg matt fém különös keveredése volt. A sötétségben a szemeik, mint a kegyetlenség fénypontjai világítottak. Tarduk orrát megcsapta a hideg vas bűzével keveredő pézsma szaga.
- Figyeljétek meg – suttogott Crotesius. – Megpróbálnak körbevenni minket, hogy elzárják az utat. Aztán lecsapnak.
- Köszönjük a természetórát – felelt Kirbold. – Hogy jussunk ki innen?
- Rajtuk keresztül? – vetette fel Tarduk. – Talán sikerülne, nem is tudom, lehagynunk őket.
Crotesius megpaskolta a homoki cserkészének oldalát.
- Nem hiszem, hogy ezek az állatok akár egy lépést is megtennének az irányukba.
Tarduk azt kívánta, bárcsak eszébe jutna egy újabb ötlet. Az előre szóba sem jöhet. Ha hátrafordulnak, akkor egy farkasfalkával a sarkukban lesznek kénytelenek átrohanni azon a keskeny ösvényen. Ha nem zuhannak bele a feneketlen mélységbe, az élve elfogyasztás öröme vár rájuk. El sem hitte, milyen hamar vége szakadt az utazásnak, ráadásul ilyen rémes módon.
Crotesius egy új jövevényt fedezett fel. Valami, nem is, hanem valaki feltűnt a farkasok mögött. Görnyedt és torz alak volt, súlyosan sántított. Baljában egy pálcát hordott, ránézésre azzal tartotta magát egyenesen. Még a holdfényben sem lehetett tisztán látni páncélba burkolt testét. Ám ekkor megszólalt:
- Földre.
Egyszerű szó volt, de oly hangon mondta, ami Tardukot a ponyvának súrlódó korhadt faágak zajára emlékeztette. A három Agori nagy csodálkozására a farkasok leereszkedtek a fagyott talajra. Az alak előrebandukolt, és sértetlenül átkelt a farkasok tömegén. Tarduknak egyedül Malum jutott az eszébe, aki, azt mondják, a vad Voroxok közt él. De nem Malum közeledett feléjük. Tarduk hallotta, ahogy Kirbold felsóhajt a felismeréstől. A jégvárosi Agori megszólalt:
- Surel? De hisz te…
- Meghaltam – fejezte be a rokkant harcos. – Közel vagyok hozzá, de még az élők közé tartozok. Elvesztem a háborúk kavarodásában, hátrahagytak sérülten és megtörve, amikor a harcok tovatűntek. És az óta is itt vagyok.
Ennyi információ túl sok volt Crotesiusnak.
- Te itt laktál a hegyekben ezekkel a… az… izékkel?
- Te a Tűz népéhez tartozol – mondta Surel, mintha csak most vette volna észre az Agori vörös páncélját. – Így bizonyára nem tudsz a Vasfarkasokról, a Nagy Lények egyik… hatékonyabb alkotásairól. Én képeztem ki ezt a falkát, vittem őket csatába, és amikor a világ darabokra hullott, mellettem maradtak. A farkasok láttak el élelemmel, és ők védtek meg a veszélyektől. És ezekben a hegyekben bizony sok minden volt, ami veszélyt jelentett.
Surel lenyúlt, és kezével a szőrt és fémet súrolgatva megsimogatta az egyik farkast.
- Talán elfelejtettétek, vagy nem is tudtátok, milyen volt régen a világ. A sivatagokat, dzsungeleket, hegyeket hadseregek szelték át, hogy megvívják a harcot a világ központjában lévő energiáért. Az Elemi Lordok vezettek minket a harcba, és amikor tetteikkel elpusztították a bolygót, csapdába estek. Úgy van, csapdába estek.
Tarduk remegett. Hidegebbre fordult az idő, vagy inkább a félelemtől reszketett így? Könnyű lett volna ráfogni Surelre meg a kedvenceire, de nem, valóban hidegedett. A szél erősödött, és a hó is elkezdett esni, eleinte enyhén, aztán egyre hevesebben. Nemsokára már nem is látta az ősi harcost és a farkasait a hóviharon keresztül.
- Várj egy picit – így Kirbold. – Én emlékszek a háborúra. Emlékszek, mi lett a vége, és az Elemi Lordokra is. De te azt mondtad, „csapdába estek”?
Surel bólintott egyet, ami sérülései miatt igen fájdalmas mozdulat volt.
- Nem tudom, hogy miért jöttetek ide, de azt kell mondanom, forduljatok vissza. Az Elemi Lordok ismét a bolygót járják, és aki szerencsés, azt ölik meg elsőnek.
Üvöltés zúgott át Tarduk fülein. Felkutatta a hang forrását. A hegyoldalról egy óriás, fehér fal zúdult lefelé, egy olyan hó lavina, amely elől esély se lenne elmenekülni, s a hegytetőn, a halálra ítélt Agorikat kémlelve, egy harcos állt, kinek teste jégből volt.

Negyedik fejezetSzerkesztés

Tarduk összeszorította a szemeit. Egy jégből és hóból álló irdatlan lavina robogott le a hegyoldalról egyenesen ő és a társai felé. Lehetetlen volt elfutni előle vagy elkerülni. Befellegzett mind neki, mind két Agori kísérőjének, mind pedig Surelnek és a Vasfarkasainak.
Az általa élete utolsónak vélt pillanataiban belegondolt mindabba a számtalan kincsbe, amit sosem fedezhet fel, a megannyi megoldatlanul maradó rejtélybe. Ám leginkább a térképre gondolt, amely ide, a hegyektől északra vezette őt, arra, amerre egy vörös csillag képét vésték. Sokkal könnyebb lenne meghalni, ha legalább ismerné a szimbólum jelentését.
Olyan erősen villant fel egy hirtelen fény, hogy még a szemhéjain át is látta, aztán egy majd’ elviselhetetlen hőhullám következett. Tarduk a szemeit kinyitva lángokban állni látta a hegyoldalt, és a tűz olyan erős volt, hogy elolvasztotta a havat, a vizet pedig egy szempillantás alatt vízgőzzé változtatta. A Vasfarkasok morogva meghátráltak, Surel követte őket. A két Homoki Cserkész, akiken az Agorik ültek, riadva ágaskodtak fel, és minden ügyességökre szükség volt, hogy féken tartsák őket.
Tarduk átkémlelt a lángokon, próbálta megtalálni a jégharcost, akit az imént a hegytetőn látott. A kristályos alak valóban ott volt, testbeszéde féktelen haragról árulkodott.
- El kell tűnnünk innen, azonnal – mondta Tarduk.
- Mi győzött meg? – kérdezte Kirbold. – A lavina vagy a tűzvihar?
- Annak a lehetősége, hogy találkozunk a forrásukkal – felelt Tarduk.
Ezúttal nem kellett aggódniuk amiatt, hogy Vasfarkasok közé kell vágtatniuk: a tűz mindet elkergette. Velük szemben Surel továbbra is ott időzött. Ahogy felvágtattak egy hágón, ő előjött egy szikla mögül, és rájuk kiáltott:
- Vissza! – könyörgött Surel. – Innentől nincs számotokra semmi látnivaló. Menjetek vissza otthonaitok biztonságába! Crotesius keserűen felnevetett.
- Nyilvánvalóan nem jársz gyakran a mi otthonainkba.
- Az a tűzsugár – így Tarduk. – nem természetes volt, igaz? A Tűz Elemi Lordja volt, aki megmentett minket.
Ezen már Surel nevetett.
- Megmentett? Ti csak por vagytok neki, sőt annyi sem. A fagyos ellenségét akarta megtámadni. Ti csak kereszttűzbe kerültetek.
- Várjunk egy kicsit – avatkozott közbe Crotesius. – Én emlékszek az Elemi Lordokra, a hadseregre is meg a háborúra, de az több mint százezer éve véget ért.
Surel megrázta a fejét.
- Nektek, a katonáiknak és Spherus Magnának véget ért, mint ahogy minden más is abban a borzalmas pillanatban. Ám az Elemi Lordok számára a viadal folytatódott.
Tarduk hátrapillantott. Látszólag senki sem követe őket, így úgy vélte, biztonságos továbbmenni.
- Mi fölött harcolnak? – kérdezte. – A magháborút a bolygó belsejének energiájáért folytatták, de a bolygó már nem létezik. Mi maradt még, ami fölött csatázni lehetne?
Surel nem szólt semmit, csak felemelte sérült karját, és észak felé mutatott. Tarduk hátán borzongás futott végig. Meg sem próbálta bebeszélni magának, hogy a hideg miatt érezte. Belenyúlt zsákjába, és elővette a térképet tartalmazó töredéket. Surel lenézett rá; Tarduk hallotta, ahogy elakad a lélegzete.
- A Vörös Csillag – mormolta. – Az útvesztő völgye. – Sorban végignézett az Agorikon, aztán sarkon perdült. – Ha ugyanazon titkokat kutatjátok, mint az Elemi Lordok, egy sorson fogtok osztozkodni. Az útvesztő szíve a Nagy Lényeg végső talányát rejti. Sokan léptek már be a völgybe, remélve, hogy megfejtik. Egy sem jött ki közülük.
- Had találjam ki – így Crotesius. – Úgy véled, vissza kéne fordulnunk.
Surel vállat vont, ami torz testének nem is volt könnyű mutatvány.
- Én úgy vélem, a Vörös Csillag éppúgy csillog a szemetek előtt és a szívetekben, mint ahogy már sokakéban. Úgy vélem, továbbmentek, fittyet hányva a figyelmeztetéseimre. És tudom, bizton tudom, hogy a halálba rohantok.
Tarduk Crotesiusra, majd Kirboldra nézett. Egyikükön sem látta a félelem jeleit – talán csak leplezték. És tudta, hogy Surelnek igaza van. De muszáj felfedeznie a térképen feltüntetett titkot, még ha veszélyeket is kell vállalnia.
- Igazad van – mondta Tarduk. – Továbbmegyünk. Ha segíteni akarsz, mondd el, mi áll előttünk.
Surel hosszú ideig csöndben maradt, aztán azt mondta a fejét rázva:
- Megtört világban élünk, Agori, és az ilyen helyen semmi sem marad ép és érintetlen. Az élet folyamát eltérítik, eltorlaszolják, félrevezetik, sőt még – mondta, miközben letekintett saját nyomorék testére – minden képzeleten felül el is torzítják. Hogy mi vár rátok északon? A hazugságok birodalma, ahol a szépség romlott szívet rejt, ahol a fák nem nyújtanak menedéket, a levegő nem ad hűsítő fuvallatot, és ahol a víz nem csillapítja szomjatok. És abban a pillanatban, hogy elhiszitek azt, amit láttok vagy hallotok, megérintetek vagy megízleltek, már túlontúl késő lesz.
- Beszélj már érthetően! – csattant fel Crotesius. – Ha nincs semmi hasznos mondanivalód, tűnj el az utunkból.
Gyors villanásként, Surel egy tűrt kapott elő, és máris Crotesius torkához szegezte. Tarduk még erejük teljében lévő Glatorianokat sem látott ilyen sebesen mozogni.
- Megölhetnélek most, hogy megkíméljelek a rád váró rémektől – mondta Surel, tüzes szemekkel. – De nem érdemelsz kegyelmet. Vágtassatok tovább, Agori. Az út végén a pengék erdeje vár. Aki átutazik rajta, eggyé válik a természettel. Azon túl a Dormus Folyó üdvösséges vize folyik. És ha életben maradtok, csak az útvesztő vár rátok.

Ötödik fejezetSzerkesztés

Tarduk, Crotesius és Kirbold már egy teljes napja úton volt. Hátrahagyták Surelt, a Vasfarkasait meg vészjósló figyelmeztetéseit, de szavait egyikük sem felejtette el. Kirbold egész idő alatt meg sem mukkant, elmerült gondolataiban. Tarduk sokkal figyelmesebb volt, mint valaha, igyekezett kiszúrni a támadásokat, mielőtt még megtörténtek volna. Ami Crotesiust illette, ő úgy vélte, Surelt bolonddá tette a hegyek közt eltöltött ideje, és nem látta sok értelmét odafigyelni egy őrült félrebeszélésére.
Tarduk szünetet tartott, hogy pillantást vessen a fémdarabkára, amelyre a furcsa térképet vésték. Igen, már kellően északon járnak. Hamarosan keletre kell fordulniuk, és elindulniuk oda, ahol a vörös csillag volt látható durva térképükön. Kirbold váratlanul megrántotta a homoki cserkész gyeplőjét.
- Meggondoltam magam. Vissza akarok menni – mondta.
- Nem megyünk vissza – felelt Crotesius, és felé sem fordult.
- Azt sem tudom, mit keresünk itt egyáltalán – csattant fel Kirbold. – Kit érdekel, mi van a hegyeken túl? Van elég gondunk odahaza.
- Talán a kettő kapcsolatban áll – vetette fel Tarduk. – Talán van idefent valami, ami segít nekünk elbánni a Csontvadászokkal, a Voroxszal meg a Skrall-lal.
- Szóval egy fegyverért jöttünk? – kérdezte Kirbold. – Ha létezik is valami akkora erejű fent északon, a rangidősök már küldtek volna érte Glatoriant.
- Lehet, nem akarták, hogy az a bizonyos dolog Strakk kezébe kerüljön – mormolta Crotesius. – Vagy Kiináéba, ha már ott tartunk.
- Csönd legyen! – így Tarduk.
- Hé, jogom van kimondani, amit gondolok! – felelt Crotesius.
- Nem, úgy értettem, halkan, valami zajt hallok elölről – mondta Tarduk.
Mindhárman elcsöndesedtek – így már mind hallották. Egy heves, éles hangot, mely úgy tetszett, mint a holtak kórusa. Úgy tűnt, a távolban lévő erdőből hallatszott.
- Csak a szél – mondta Crotesius. – Tudjátok, amolyan nagy, felfuvalkodott légtömeg, ami képes fellökni az embert. Kábé mint Scodonius egy nyertes küzdelem után.
- Tudom, hogy a szél – válaszolt Tarduk. – Csak még sosem hallottam ilyen szelet.
- A Pengék Erdeje – mondta Kirbold. – Előttünk. Talán ez lesz a hely, amiről Surel beszélt.
- Én nem látok pengéket – így Crotesius. – Csak fákat. Ami azt jelenti, hátha találunk valami ehetőt, gyümölcsöt vagy ilyesmit. Olyan éhes vagyok, hogy még a Thronax levest is megenném. Sőt, a kihűt Thornax levest is.
Tarduk vissza akart beszélni, de a hideg Thornax leves puszta gondolatát is olyan zavarónak találta, hogy nagyot kellett nyelnie, nehogy elhányja magát. Crotesius sürgette a homokcserkészét, és az élen haladt. Kirbold hosszasan tétovázott, majd a nyomába szegődött. Az állaton közvetlenül Kirbold mögött ülő Tarduk egy pillanatra fellélegzett. Nem akart elveszteni egy csapattagot, és kétellte, hogy Kirbold képes lenne egymagában egy darabban visszajutni Iconoxba. Össze kell tartaniuk.
Ahogy a kis banda egyre közelebb került a célhoz, valami furcsára lettek figyelmesek. Halovány napfény verődött vissza kardokról, amelyek fákból álltak ki. Úgy festett majdnem, mintha az erdő fel lenne fegyverezve, bármilyen értelmetlennek is hangzott.
- Fura egy fafajta lehet, ha ilyen ágakat növeszt – jegyezte meg Kirbold. – Szóval már tudjuk, hogy kapta a hely a nevét.
- Tudjuk-e? – mondta Tarduk. – Nézd meg alaposan.
Kirbold átkémlelt a reggeli ködön. Amit az imént csillogó ágnak vélt, valóban egy kard volt, és nem a fából meredt ki: egy félig a fa törzsébe szorult harcos keze tartotta. Kirboldnak elakadt a lélegzete. Hirtelen felfigyelt rá, hogy rengeteg harcos volt itt, kiknek teste egybenőtt az erdő fáival, és mind a fegyvereiket szorongatták. Olyan volt, mintha a fák kinyúltak volna, megragadták, és nem akarnák elereszteni őket. Nem tudta megállapítani, hogy a harcosok éltek-e még vagy sem.
- Ez… rémisztő – mondta.
- Te mit gondolsz? – kérdezte Tarduk Crotesiust.
A Tűz Agori egy hosszú ideig csak bámulta a hátborzongató rengeteget. Majd azt mondta:
- Természetes erdő nem viselkedik így. Be kell látnunk, hogy Surelnek igaza volt. Az Elemi Lordok jártak erre. Ez a növények fölötti erő munkája. Lehet, hogy ezek a harcosok egészen a Háború óta itt vannak, nem tudhatjuk.
- Ha életben vannak, meg kell mentenünk őket – így Tarduk.
- Ahhoz be kéne menni közéjük – felelt Crotesius.
Tarduk bólintott. Kirbold megrántotta a gyeplőt, és körbefordította a homoki cserkészt.
- Te itt le is szállhatsz, Tarduk – mondta Kirbold. – Én visszamegyek.
Tarduk tudta, hogy elleneznie kéne, de nem jutott jó indok az eszébe. Az egyetlen értelmes tennivaló visszamenni a sivatagba, és igyekezni elfelejteni, hogy ez az iszonyatos hely létezett. De valami azt súgta neki, itt több forgott kockán az új tudás megszerzésénél vagy egy talány megoldásánál. Egyre inkább úgy kezdte vélni, egy küldetésen, fontos küldetésen vannak.
Tarduk szó nélkül leugrott a homoki cserkészről. Aztán felmászott Crotesius hátasára.
- Légy óvatos, Kirbold. A visszaút talán nehezebb, mint az idevezető.
Kirbold a Pengék Erdeje felé biccentett.
- Szintúgy, barátom. Szerintem őrült vagy, ha be akarsz menni, de… majd gondoskodok róla, hogy odahaza mindenki tudja, hogy segíteni akartál másokon… és…
Hangja elakadt, és abbahagyta a beszédet. Tarduk előrehajolt, és megrázta a fejét. Szívükben mindketten tudták, hogy soha többé nem látják már egymást. Tarduk megvárta, míg Kirbold már messze járt, mielőtt megkérte Crotesiust, hogy indítsa el a homoki cserkészt. Együtt aztán belovagoltak az erdő hűs, zöld árnyai közé. Olyan közel jártak a harcosokhoz, hogy Tarduk akár ki is nyúlhatott volna, hogy megérintse páncéljukat, mégsem tette. Mindent megtett, hogy megőrizze bátorságát, de tudta, hogy ha az egyikük váratlanul megmozdulna, sikítana ijedtében.
Egyikük sem moccant. A két Agori már mélyen járt az erdőben. Csönd volt. Itt nem énekeltek madarak, nem iszkoltak éhes rágcsálók a levelekkel borított avaron. Egyfajta kert volt ez, de nem az élet kertje. Legalábbis Tarduk és Crotesius így gondolta, egészen addig, míg a szél ismét fel sem süvöltött, felhangzott a vonító zaj, és az ágak körülöttük ki nem nyúltak, hogy megragadják mindkettejüket.

Hatodik FejezetSzerkesztés

Mielőtt észbe kaphattak volna, Crotesiust és Tardukot lerántották Homoki Cserkészükről. Körülöttük életre kelt az erdő, ágak nyúltak előre, hogy megragadják a két Agorit, és indák fonták körbe magukat rajtuk. Pár pillanat leforgása alatt a fákhoz lettek szegezve. Crotesius körbenézett a számtalan harcoson, akik teste egybeforrt az erdő fáival, és eltűnődött, talán ő is osztozni fog a sorsukban. - Van egy kis késem, amit ásáshoz használok – mondta Tarduk. – Tán át tudom vágni az indákat, hogy kiszabaduljak. Némi erőfeszítéssel, Tarduk kezébe vette a pengét, és mélyen belevájta az egyik indába. A növény azonnal válaszolt erre, s egyik kacsát a nyaka köré tekerve addig szorította, míg Tarduk már biztos volt benne, hogy elájul. Amíg a kését el nem eresztette, addig a nyomás nem enyhült. - Úgy vélem, nem akarják, hogy elmenjünk – mondta. Nem messze tőlük, egy kisebb ciklon leveleket sodort a levegőben. Egyre több és több növényi anyagot kapott fel a szél, mígnem a tisztás egy egész részét beterítette a levelek, indák és ágak heves tornádóban kavargó forgataga. Aztán egy lény lépett elő magából a viharból. Tarduk első pillantásra azt hitte, az idegen teljesen növényekből áll. Magas volt és zöld, karjaiból és lábaiból tüskék meredtek, és mellkasát összefonódó gyökerek keresztezték. Szemei sötét smaragdzöldek voltak, szinte feketék. Karjai hosszúak, vastag kacsok tekeredtek rájuk, és további tövisek szolgáltak a karmaiként. Még a kardja is mintha egy zöld, növésben lévő dolog lett volna, noha éles és halálos volt. Csak amikor jobban szemügyre vehette, akkor merültek fel Tarduk kételyei. Lehet, hogy ez a lény egy élő növényteremtmény, de talán csak a páncélzata keltette ezt a látszatot. Akárhogy is, Tarduk pontosan tudta, ki ő: a Dzsungel Elemi Lordja, a Növényvilág Mestere. A jövevény ránézett Tardukra, aztán Crotesiusra, majd enyhén vállat vont, ami úgy hangzott, mint a gallyak törése, ha rájuk lépnek. - Ti nem tudjátok az utat – mondta az Elemi Lord. – Nem veszem hasznotok. Tarduk meg akarta kérdezni, mit értett pontosan ez alatt, de Crotesius hamarabb felszólalt: - Honnan tudod, hogy nem tudjuk az utat? Szerinted miért vagyunk itt? Te meg mit művelsz? gondolta Tarduk. Az Elemi Lord odasétált Crotesiushoz, és tövises körmével végigkarcolta az Agori sisakját. - Te tűz vagy – mondta. – A tűz csak a pusztításhoz ért. Én láttam, ahogy a tűz megkísérli átégetni az útvesztőt, és minduntalan kudarcot vall. – Tardukhoz fordult. – Egy véletlen folytán kerültetek ide, de te a Növények közé tartozol, Agori, úgyhogy elengedlek. A társadnak azonban maradnia kell, hogy a Pengék Erdejéhez csatlakozzon. - Emlékszem rád – így Tarduk. – A háború előtt te vezetted a népem. Te végezted a termelést. Életet hoztál. Hogy ölhetsz csak úgy, mintha semmit sem jelentene? Az indák váratlanul eleresztették Tardukot, aki az erdő talajára zuhant. Amikor feltekintett, az Elemi Lord szemei egyenest feléje izzottak. - Jártál már valaha az erdő mélyén, Agori? – kérdezte. – Ott az élőlények örökös sötétben laknak, mivel a fák koronája nem engedi át a napfényt. Az indák megfojtják a fákat, kiszipolyozzák az életüket, hogy helyüket átvéve ők szerezhessék meg a fényt. Minden élő hasznot húz a másik halálából. Tarduk halovány fényfoltot vett észre a távolban, az Elemi Lord mögött. Nem tudta, mi lehet az, de ha netán közeledő segítséget jelentett, folytatnia kellett a beszélgetést. - Mi vagy te, hogy ezt teheted? – kérdezte. - Egykoron harcos voltam, mint akik itt raboskodnak – válaszolt az Elemi Lord. – Aztán engem és öt fivéremet kiválasztották a Nagy Lények Spherus Magna falvainak dicsőséggel járó vezetésére. Megváltozatott minket az erejük, eggyé váltunk elemeinkkel, és páncélzatot meg fegyvereket kaptunk népünk védelmezésére. Nem voltunk többé olyanok, mint az Agori, vagy bárki más. A természet részei lettünk, éppoly jóindulatúak, nagylelkűek, könyörtelenek és közömbösek. Mi… - Az Elemi Lord szemei hirtelen kitágultak. Érdes üvöltést hallatott, és körbeperdült haragjában. A háta mögött Kirbold tűnt fel, kezében egy fáklyával. Felgyújtotta a Crotesiust fogva tartó indákat, így az Agori ismét szabad volt. Ám az Elemi Lord megérezte teremtménye fájdalmát, és Tarduk hirtelen már nem is volt olyan biztos abban, hogy hármójuk közül akárki is kijut onnan élve. - A fáklyát! – kiáltotta Tarduk. – Dobd el a fáklyát! Kirbold elhajította a lángoló botot. Az Elemi Lord lábai előtt ért földet, a levelek közt. Narancs és sárga színű tűz lobbant fel, és felemésztette a körötte lévő növényzetet. Az Elemi Lordot másodpercek alatt körbevette az irányíthatatlan lángtenger. - Futás! – kiáltott Crotesius. A három Agori nekilódult, amilyen gyorsan csak tudott, fákat kerülgetve és sziklákat ugorva át. Csak Tarduk nézett vissza. Az Elemi Lordnak nyoma veszett. Nem halt meg, abban biztos volt, mindössze eltűnt, vissza az erdőbe. Bizonyára megsérült, de sokkal valószínűbb, hogy erejét szedte rendbe a tűz megfékezésére, mielőtt az elnyelné az erdőt. Tarduk látta az égő fákat, bokrokat és indákat, mind azért, hogy ő és két barátja megmenekülhessenek, s elgondolkodott az Elemi Lord szavain: miszerint minden élő hasznot húz a másik halálából. Ezek a szavak még hosszú ideig fognak visszhangozni Tarduk elméjében.

Hetedik fejezetSzerkesztés

Tarduk, Crotesius és Kirbold messze maguk mögött hagyták az erdőt, ám az ott történtekről való emlékeiket nem. A nap java részében csöndesen utaztak. Tarduk még csak azt sem kérdezte meg Kirboldtól, hogy miért jött vissza. Egyszerűen csak hálás volt, hogy a Jég Agori meggondolta magát. Az elmúlt néhány órában a kis csapat egy folyópart mentén lovagolt. Tarduk biztosra vette, ez a bizonyos Dormus Folyó, amelyről Surel beszélt nekik. Egyáltalán nem látszott veszélyesnek. Nyugodt, csöndes vízfolyam volt, sehol egy sebesebb szakasz. Eleve ez izgatta Tardukot. Bara Magnához fűződő tapasztalataiból tudta, hogy ami békésnek és barátságosnak fest, nagy valószínűséggel egyik jelzőre sem szolgált rá. Ugyanakkor, ideje javát a sivatagban élte le, így a folyóvíz látványa igen kellemes volt számára. Végül eljött az idő, hogy átgázoljanak a folyón, ha továbbra is mozgásban akarnak maradni. Tarduk felderítést végzett, míg meg nem talált egy kellően sekély szakaszt. - Itt kelünk át – mondta. – A térkép szerint nem vagyunk messze a célunktól. - Az egy elég régi térkép – így Crotesius. – Honnan tudjuk, hogy ez a "Vörös Csillag" vagy mi még mindig ott van? Vagy akármi más? A Skrall valószínűleg végigsöpörte ezt a helyet, mielőtt Bara Magnára jöttek. Nem hiszem, hogy hagytak volna bármit is. - Csak félsz, amiért át kell kelned a folyón! – heccelte Kirbold. – Ti tűz fajtájúak nem szerettek nedves lenni, igaz? Crotesius a homlokát ráncolgatta. Odasétált közvetlenül a víz széléhez, aztán visszafordult két kísérője felé. - Persze, átférkőztem a gépfarkasok, az éhes fák meg az úton még minden más közt, és pont egy pataktól fogok berezelni? Itt helyben átkelek, aztán meg… Nem volt idő figyelmeztetést kiáltani. Crotesius háta mögött egy óriási, vízből álló kéz tört elő a folyóból. Egy szempillantás alatt felmarkolta a Tűz Agorit, és behúzta vissza a felszín alá. Tarduk és Kirbold odasiettek, nem törődve saját biztonságukkal. - Tudsz úszni? – kérdezte Tarduk. - Majd kiderül – mondta Kirbold. – Mi a terv? - Bemegyünk utána – válaszolt Tarduk. – Nyomás! A két Agori három lépést tett meg a vízben, amikor a kéz ismét feltűnt. Ezúttal mindkettejüket elragadta. A következő pillanatban már a folyó mélyére húzták le őket. Tarduk csodálkozva tapasztalta, hogy nem fulladozott. Némi levegőt is elsodort a víz, és hirtelen megcsapta őt egy kellemetlen érzés, hogy tudja is, miért. A Dzsungel Elemi Lordja információt akart tőlünk, emlékezett vissza. Ha ez a Víz Elemi Lordjának munkája, talán ő is ugyanazt akarja, de ha halottak vagyunk, nem tudunk neki semmit sem mondani. De mi történik, ha kideríti, hogy nincs is mit mondanunk? A víz sötét volt és hideg. Tarduk az előttük lévő fénypontra összpontosított. Miként gyorsan közelebb kerültek, ki tudta venni, hogy Crotesius lebegett a vízben egy légbuborék belsejében. Kisvártatva ő és Kirbold is mellette lebegtek. Előttük egy víz alatti áram kezdett keveredni-kavarodni. A vizek egy arc formáját vették fel, amely legalább akkora volt, mint ők maguk. Mély hangja minden irányból egyszerre szólította meg őket. - Tudjátok az utat? – mondta. - Az egyik testvéred már megkérdezte ezt – felelt Tarduk. – Te a Víz Elemi Lordja vagy, nemde? - Ez lenne becsületbeli címem – válaszolt az Elemúr. – És mit mondtatok a testvéremnek? Tarduk Crotesiusra pillantott. A Tűz Agori alig észrevehetően bólogatott, jelezvén, hogy bármi is lenne Tarduk ötlete, támogatná. Ám mint kiderült, Tarduknak nem is kellett eldönteni, mi legyen a következő lépés: Kirbold ugyanis felszólalt. - Ugyanazt, amit neked is fogunk – mondta a Jég Agori. – Igen, tudjuk az utat. Eljutottunk volna idáig, ha nem tudnánk? De miért kellene elmondanunk? A Víz Elemi Lordja szünetet tartott, mintha ténylegesen fontolóra vette volna a válaszát. - Önfenntartás okán – mondta végül. Ez alkalommal Crotesius adott választ: - Az túlértékelt. Én azt mondom, jobb egy halott hős, mint egy élő gyáva. Ez minthogyha visszavetette volna az Elemi Lordot. Ő és a fajtája nem volt hozzászokva a visszabeszéléshez. A vizek kavarogni kezdtek a három Agori körül. - Tudod, milyen érzés megfulladni, falusi? – kérdezte az Elemi Lord. – Milyen érzés, ha a tüdőd megtelik vízzel és elsötétül a világ? Én ezt ezerszer megmutathatnám neked, és még annál is rosszabb, sosem tudnád, mikor engedem majd végre, hogy meghalj. - Dehogynem – így Tarduk. – Mert ha megpróbálod, mi majd teszünk róla, hogy ne éljük túl. Holtan nem válunk a hasznodra. Holtan nem tudsz meg tőlünk semmit, és sosem tudod meg az utat. De talán ha elmondod, miért vagy úgy kétségbe esve az információért, köthetünk egy alkut. A Dzsungel Agori maga sem hitte el, hogy mit beszél. Ennek a lénynek elég volt annyit tennie, hogy megnöveli a víz nyomását, és péppé zúzza őket, de egy ilyen hosszú út és ennyi veszély után Tarduknak már kezdett elege lenni a rejtélyekből meg fenyegetésekből. Bármi is volt az indítékuk, az Elemi Lordok tudásra szomjaztak, és ideje volt ezt bevetni ellenük. - Hogy miért? – kérdezte az Elemi Lord. – Mert az út végén hatalomra lehet szert tenni. Elegendő hatalmat, hogy a háború úgy érjen véget, ahogyan kell: az egyikünk győzelmével. Tarduk el akarta magyarázni, hogy a Magháború már százezer éve véget ért, de aztán eszébe jutott valami, amit Surel mondott: hogy a háborúnak az Agori és a harcosok számára vége volt, de az Elemi Lordok számára nem. Az ő gyűlöletük még mindig izzott, még a víz mélységeiben is. - Nem mondhatjuk el – mondta a Dzsungel Agori. – Túlságosan bonyolult. Tudod, hogyha rossz felé fordulsz, akkor máris kampec. Meg kell mutatnunk. – Tarduk visszatartotta a lélegzetét. A Dzsungel Elemi Lordja úgy tűnt, mintha képes lett volna olvasni a gondolataikban – hogyha ez is, akkor nekik befellegzett. Ám a Víz Elemi Lordja nem támadt vagy lett haragos rájuk. Lehet, hogy a Dzsungel mindössze úgy gondolta, Agori nem lehet ilyen tudás birtokában. - Hát legyen – mondta a Víz Elemi Lordja. – Ti előre mentek, és a vizek elkísérnek. Megmutatjátok nekem az utat, és cserébe… A három Agori sosem hallotta meg, mit ajánlott fel fogva tartójuk. A körülöttük lévő víz hőmérséklete hirtelen megcsappant. Crotesius az előttük nyíló folyóra nézett, és a szemei kitágultak. A víz sebes fagyásban volt, és a jég egyenesen feléjük száguldott. A Víz Elemi Lordja dühödten és zaklatottan felordított. A Jég ismét megtalálta őt. Esszenciájának el kell menekülnie a vízből, máskülönben halálra fagy. A vízben lévő arc három Agori szeme láttára szétoszlott. Fogva tartójuk eltűnt, hátrahagyva őket. - Túl gyorsan mozog – kiáltozott Kirbold. – Nem érünk fel időben a felszínre. - Sajnálom – mondta Tarduk. – Sajnálom. Pár méterre, a folyó vize szilárd jéggé vált, a felszíntől a fenékig. Ami élő volt olyan szerencsétlen, hogy az útjában legyen, menten megdermedt. Hamarosan három igen bátor Agori is közéjük fog tartozni.

SzereplőkSzerkesztés

  • Crotesius
  • Elemi Lordok
    • Dzsungel
    • Jég
    • Tűz
    • Víz
  • Kirbold
  • Surel
  • Tarduk

A Wikia-hálózat

Véletlen wiki