Fandom

BIONICLE Wiki

A Királyság

175pages on
this wiki
Add New Page
Vitalap0 Share

Ad blocker interference detected!


Wikia is a free-to-use site that makes money from advertising. We have a modified experience for viewers using ad blockers

Wikia is not accessible if you’ve made further modifications. Remove the custom ad blocker rule(s) and the page will load as expected.

"- Nem, Makuta. Egyszer azt mondtad a Mata Toának, hogy téged nem lehet elpusztítani, mert te semmi sem voltál. Tévedtél – pontosan azért tudlak elpusztítani, mert te nem vagy semmi sem. Nincsen szíved, nincsen lelked, nincsen okod a létezésre – még a gyűlöleted is csak halovány árnyéka annak, ami egykor benned tombolt. Csupán a szokás hatalma tartott életben, szörnyeteg, és a szokásokkal… és elmékkel… szakítani lehet."
- Matoro Makuta testéből

The kingdom.png

Első részSzerkesztés

Takanuva, a Fény Toája erősen igyekezett visszatartani sikolyát, miközben a dimenziók közti térben zuhant. Egy pillanattal korábban egy Brutaka által létrehozott dimenziókapun lépett át. Küldetése: Karda Nuiba utazni, és figyelmeztetni az ott lévő Nuva Toát egy készülődő katasztrófáról

Az útja azonban valamiért mégsem a tervek szerint alakult. Takanuva ide-oda zötykölődött, és időről időre furcsa idegen világokat pillantott meg, tele ismerős és ismeretlen lényekkel. Sejtette, hogy ha valamilyen módon azon helyek egyikében kötne ki, tán sohasem találna vissza saját univerzumába.

Hirtelen egy minden eddiginél erősebb lökést érzett. Vad, irányíthatatlan pörgésbe kezdett. Egy pillanatnyi teljes sötétség következett, aztán nagyon erős fény, majd Takanuva kivetődött egy sziklás tengerpartra. Ott feküdt hosszan, alig volt önmagánál. Mikor végül felemelte a fejét, olyan látvány tárult elé, amilyet el sem tudott volna képzelni.

Az elé táruló város irdatlan méretű volt. Hozzá képest Metru Nui is csak faragókunyhók gyűjteményének látszott. A számtalan építési stílus egyvelege egy olyan megalopoliszt alkotott, amely addig terjeszkedett, ameddig csak a szem ellátott. Egy pár épület úgy nézett ki, mintha Metru Nuiból származna – a Kolosszeumot például felismerte –, míg mások teljesen idegenek, néhány meg majdhogynem primitív volt.

Takanuva felpillantott az égre. Nem úgy nézett ki, mint a Metru Nui fölötti égbolt. Hanem inkább – óh, nem, az lehetetlen, gondolta. A kék pontosan ugyanazon árnyalatát látta, mint ami Mata Nui szigete fölött volt.

Ez képtelenség, mondta magában. Pár hónapja mindenki elköltözött Mata Nuiról Metru Nuiba. Mata Nui pedig soha sem volt ekkora, és nem is volt rajta ennyi lakos meg épület!

Felállt, és körbenézett. Mindenütt matoránok munkálkodtak, egyszerre több fajta. Ez tulajdonképpen nem volt szokatlan. Na persze az a tény, hogy Bohrokkal, Skakdival és Visorakkal dolgoztak együtt, egyenesen ledöbbentő volt.

- Hé – jött egy hang a háta mögül. – Ki vagy te? És honnan jöttél ide?

Takanuva megfordult. Egy ga-matoránt vett észre, Mackut. Nem úgy nézett ki, mintha felismerte volna őt.

- Én Takanuva Toa vagyok – felelte. –Meg tudnád mondani, hol vagyok?

- Te nem vagy Takanuva – jelentette ki Macku, mintha a világ legnyilvánvalóbb dolgát mondaná. – Próbáld újra… vagy jobban szeretnéd, ha riasztanám a Vadászokat?

- De én tényleg Takanuva vagyok. Tudom, hogy másként festek, de…

- Az egyszer biztos – hahotázott Macku. – Sokkal magasabb vagy. Nem is láttad tán Takanuva Turagát, idegen?

- Turaga? – hadarta Takanuva. Gyorsan összeszedte magát. – Öö, hátha csak összezavarodtam. Mondd csak, tudod, merre találom Jallert?

- Természetesen a Nagy Kazánnál – mondta Macku, gyanakvó hangon. – Miért van rá szükséged?

- Egy, öö, üzenetem van számára egy régi baráttól – válaszolt Takanuva.

Nem volt könnyű, de végül sikerült rávennie Mackut, hogy bevezesse a városba, amit ő a „Nagy Szellem királyságának” nevezett. Először egy magas, izmos harcoshoz vitte, aki egy hatalmas baltát hordozott. Egy percig vizsgálgatta Takanuvát, aztán bólintott.

- Nem alakváltó. És valóban Takanuvának hiszi magát.

- Köszönöm, Axonn – mondta Macku. – Szóval gyogyós?

- Nem vagyok biztos – felelt Axonn. Előrenyúlt, és kikapta Takanuva Fény Pálcáját a kezéből. – De azért ne hagyjuk, hogy egy ilyennel rohangáljon a városban. Tudod, mit gondol a Turaga arról, ha a lakosok fegyvert hordoznak.

Keresztülsétáltak a város utcáin, és közben Takanuvát egyik megrázó meglepetés érte a másik után. Egyik oldalt matoránok vásároltak portékákat egy Vortixx vezette bódénál; kicsit messzebb egy Skakdi egy előadást hirdetett, valami Visorak piramist nagyzolt, amit mindössze öt bigyuszért meg lehetett odabent tekinteni. Minden utcasarkon a rend fenntartói őrködtek – ám nem Toa, még csak nem is Vahki, hanem Sötét Vadászok!

Macku Jaller Toánál hagyta Takanuvát. A Tűz Toája úgy nézett ki, ahogy eddig is, ám ő a ga-matorán óvatossága nélkül tekintett Takanuvára.

- Nos, ziher, hogy te nem Takanuva vagy – mondta. – De ha nem is egy álruhába bújt Makuta, akkor szívesen fogadunk a királyságban. Miben segíthetek?

- Csak beszélj velem – mondta Takanuva. – Mesélj erről a helyről. Mi most… ez itt tényleg Mata Nui szigete?

Jaller felnevetett.

- Hűha. Már vagy 10000 éve nem hallottam, hogy valaki így hívná. Amúgy igen, tényleg ez volt Mata Nui szigete, de most már sokkal több annál.

- Azt látom. Mi… úgy értem, hogyan…?

Jaller egy óriási kőfalra mutatott.

- Azt keresed. Minden körzetben van egy Történelem Fal – Kopeke gondoskodott erről. Ott majd válaszokat lelsz. – Jaller szünetet tartott, aztán hozzátette: - Tudod, ez olyan fura. Tudom, hogy nem találkoztam még veled, de valamiért mégis ismerősnek talállak. Miért akartál velem beszélni?

Takanuva megfontolta, elmondja-e Jaller-nak az igazat. Mindenfélét megoszthatott volna, amit csakis az igazi Takanuva tudott. Ám akkor rájött, hogy a legjobb esetben ráijesztene régi barátjára… és a legrosszabb esetben letartóztatnák a Vadászok.

- Rendben. Hát, valamikor találkoztam Takanuva Turagával, és ő… öö… elmondta, milyen jó fej is vagy. Azt mondta, ha valaha bajba jutok, csak forduljak hozzád.

- Nos, ez kellemes meglepetés – mondta Jaller. – Errefele egyik Mahri Toa sem kimondottan népszerű, még ennyi idő elteltével sem… még az után sem, hogy hogyan alakultak a dolgok. Matorót például szerintem senki se látta már öt vagy hatezer éve.

A név meghökkentette Takanuvát. Matoro az életét vesztette, amikor feláldozta magát a Nagy Szellem, Mata Nui és az univerzum megmentéséért. A Fény Toája fejében egy elmélet kezdett megformálódni, és a helytállóságát csakis a Történelem Falánál tudja beigazolni vagy megcáfolni. Köszönetet mondott Jaller-nak, és elsietett.

Valóban, ott állt minden. Legelsőnek a dátumot szúrta ki – 10000 év telt el azóta, hogy elhagyta Metru Nuit! Ám ez fele olyan meglepő sem volt, mint az a történet, amit a vésetek meséltek.

A Mahri Toa, ahogy ő arra emlékezett, Mahri Nui víz alatti városába utaztak az Élet Maszkja nyomában. Ám innentől a történet megváltozott. Matoro Toa – kire a vésetek csak „a Kegyvesztettként” utaltak – egy pár pillanattal tovább habozott a kelleténél a maszk utáni hajsza során. Az univerzum magjába vezető út bezárult, lehetetlenné téve, hogy a maszkkal feléleszthesse a Nagy Szellemet, Mata Nuit. És így Mata Nui, a matorán univerzum uralkodója és védelmezője, meghalt.

Ám itt nem ért véget a mese. Metru Nui Turagái pontosan egy ilyen eshetőségre készülődtek. Mozgósítva a Toát, a Vortixxot, a Skakdit, és az univerzum több faját, pár nap leforgása alatt nagymértékű vándorlást intéztek a felszíni világba. Mata Nui Rendje is felfedte létezését, és beállt segíteni. Ahogyan egyre több élőlény özönlött Metru Nuiról a Mata Nuira, azok, akik már ott voltak, vízen lebegő platformokat szerkesztettek, hogy mind elférjenek. Ahogy az természetes, nem sikerült mindenkinek – fizikai képtelenség volt olyan rövid idő alatt egy egész univerzumot evakuálni –, ám sokaknak igen. Világossá vált a számukra, hogy csakis együtt dolgozva képesek életben maradni a felszínen, és a Királyság elve így látott napvilágot.

Az eredeti univerzumból mindössze két faj nem képviseltette magát itt. A Zyglakok nem voltak hajlandóak átvándorolni: inkább választották a halált, mint a matoránok segédkezét. A Makuták kísérletet tettek a költözésre, hogy aztán Takanuva Toa és a Rend elzárják előttük az utat. Közös erővel visszakényszeríttették őket a föld alá, és azóta senki sem hallott felőlük. Sorsát beteljesítve Takanuva lemondott a hatalmáról, hogy a Toa egy új generációját hozza világra. Említésre méltó Kapura Toa, Balta Toa, Dalu Toa, Velika Toa, Defilak Toa és az új Fény Toája, Tanma. Takanuva akkor Turagává vált, és hősiességének fényében őt tették meg a Királyság vezetőjévé.

A dolgok innentől egyre különösebbé váltak. Takanuva Turaga új kormányzóhivatalt alapított, melynek tagjai Dume Turaga, egy kitűnő Skakdi hadvezér, Roodaka, az Árnyékos, Helryx, és egy Nynrah matorán. A Sötét Vadászok váltak az elsődleges rendügyelőkké, míg a Toát munkába állították, hogy erőikkel segítsék orvosolni a város egyéb ügyeit. Először az eredeti sziget Mata Nui halálának nyomában bekövetkező összeomlását akadályozták meg. Új, stabilabb szárazföldet teremtettek, hogy helyet biztosítsanak a város terjeszkedésének. 10 évezred elteltével a Királyság egy óriásvárossá fejlődött, amely otthont nyújtott az eredeti univerzum összes túlélőjének.

Takanuva Turaga és tanácsa a Kolosszeumból uralkodtak. Takanuva Toa egyrészt képtelen volt ellenállni látogatást intézni másik énjéhez, másrészt ki is kellett jutnia innen. A Fal alapján tudta, hogy nem egyszerűen a jövőbe utazott. Ez egyáltalán nem az ő univerzuma.

Miközben bandukolt, be kellett ismernie, hogy részben azt kívánta, bárcsak ne kéne távoznia. Ki gondolta volna, hogy Matoro kudarcának egy ilyen paradicsom lenne az eredménye? Akármerre nézett, különböző fajú lényeket látott egymás oldalán dolgozni. Csakis a Toa és a Sötét Vadászok viseltek fegyvereket, de azok is úgy festettek, mintha időtlen idők óta nem használták volna őket.

Arra számított, hogy a Kolosszeumot őrökkel körülvéve találja, ám ennek az ellenkezője volt a helyzet. A kormányzás központja nyitva állt a Királyság összes tagja előtt. Ám a helyett, hogy találkozót kérelmezett volna Takanuva Turagával, Helryxnek küldött egy üzenetet. Röviden emlékeztette benne a nőt arról, mi állt a Nuva Toának szóló eredeti figyelmeztetésében Karda Nui körülményeit illetően, és megkérte őt, hogy szervezzen egy találkát a Turagával.

Ez eredményeket szült. Takanuvát Trinuma kísérte a Turaga Kolosszeum csúcsán elhelyezkedő termébe. Takanuva Turaga ott éppen megbeszélést tartott Tanma Toával és Roodakával. Egy nagy asztal közepén egy Rahkshi fej hevert.

- Azt mondod, ez a Rahkshi a városközpontban tűnt fel, a Piraka forrás közelében? – mondta a Turaga.

Roodaka bólogatott.

- Egy rakás fe-matorán tartózkodott ott, hogy megetesse Avakot meg Thokot, és a nyugati földdarab acéllal való alátámasztását tervezgették. Észrevettek egy Panrahkot, és riasztották a Vadászokat, akik elbántak vele. Csak ennyi maradt belőle.

- Nem lett volna szabad odáig eljutnia – mondta mordul Tanma.

- Talán csak baleset volt – vetette fel Takanuva Turaga, olyan hangon, mintha ő sem hitte volna el – Talán akkor jött át, amikor még a fénykorlát nem volt felállítva, és azóta várakozott.

- Bárcsak – így Tanma.

- A fénykorlátok ledőlőben vannak – jelentette be Takanuva Toa. Mindhárman meglepetten felé fordultak. – Én… konyítok a fényhez.

Takanuva Turaga belekezdett mondanivalójába, de visszatartotta. Roodaka és Tanma felé fordult, és megkérte őket, hogy hagyják el a termet. Amint távoztak, feltette a kérdést:

- Hogy lehetséges ez?

- Tehát tudod? – mondta a Toa.

- Hogy ne tudnám? – felelt a Turaga. – Azon felül Helryx is elmondta nekem, mit tervezett arra az esetre, ha másként alakulnak a dolgok. Te valahonnan… máshonnan jöttél.

A Toa bólintott.

- Valahonnan máshonnan, az igaz, de nem ilyen békés helyről. Elképesztő, amit véghez vittél. – Mosolygott. – Büszke vagyok magamra.

A Turaga megrázta a fejét.

- Nem tartós a helyzet. Onua és a többiek minden tőlük telhetőt megtettek, de az eredeti sziget már nem fogja sokáig bírni. Újból el kell majd vonulnunk, talán a csillagokba, hogyha Nuju és Nuparu kutatásai sikerrel járnak. Ám addig is a Makutát – ha élnek még egyáltalán – távol kell tartani a Királyságból.

Takanuva Turaga egy másik univerzumból, nem a sajátjából való Toa megfelelőjére pillantott.

- Tudom, hogy ez nem a te világod, és tudom, hogy létfontosságú üzenetet hordasz. De Tanmának… sőt az egész Királyságnak… szüksége van a segítségedre. Ha készen leszünk, majd találunk módot, hogyan küldjünk vissza. Segítesz nekünk?

Takanuva Toa bólintott.

- Még szép. De… nem bánnám, ha visszakapnám a Fény Pálcámat.

Takanuva Turaga mosolyra fakadt.

- Óh, az a fegyver már vagy 10000 éve kiment a divatból. Szerintem találunk valami sokkal jobbat a számodra, öreg barátom.

Második részSzerkesztés

Takanuva Turaga kikísérte Takanuva Toát a Kolosszeumból, és az óriásváros keleti részébe vezette. Tanma kullogott mögöttük, de nem szólt sokat. Nem tudta, hogy hálás legyen, amiért egy újabb Fény Toa érkezett a segítségére, vagy inkább morcos, amiért a Turaga nem hitte, hogy egyedül képes lesz elintézni a dolgot.

Az egyik sikátorba mentek, egy kisméretű, szűkös épülethez, nem messze a tengerparttól. A bejárati ajtón nem volt kopogtató vagy kilincs, és semmi véset nem árulkodott arról, ki lakhatott odabent. Takanuva Turaga kettőt koppantott a pálcájával.

Körülbelül félmagasságban az ajtón egy kisebb panel nyílt ki. Szemeket nem lehetett rajtuk keresztül látni, csak egy matorán hang szólt ki:

- Mi a jelszó?

Takanuva Turaga a két Toa felé fordult.

- Már mióta velünk élnek, és még mindig titkolózni akarnak. – Visszaperdült az ajtóhoz, és így szólt: - Ez itt Takanuva Turaga. Nyiss ajtót.

- Téves jelszó. Meg sem közelítetted.

- Ez hogy hangzik? – mondta az ideges Turaga. – Van egy Bohrok osztagom, aminek épp nincs semmi dolga. Ha akarod, lebontatom velük a házad, és egy parkot csináltatok belőle.

Szünet következett. Majd a hang azt mondta:

- Határeset. – És az ajtó kinyílt.

A három látogató egy sötét hallba lépett, amely sokkal tovább nyúlt és kacskaringózott, mint azt gondolták volna az épület mérete alapján. A végén lévő ajtó egy kis műhelybe vezetett, mindenféle páncéldarabkával, fegyverrel meg egyéb ketyerével teliszórva. Egy magányos fe-matorán babrált valami csúnya kinézetű lőfegyverrel, amikor beléptek hozzá. Meglepődve és bosszankodva nézett fel Takanuva Turagára.

- Ismeritek a dörgést – mondta. – A kéréseket a kinti reteszbe kell tenni, aztán majd foglalkozunk vele.

- Igen, jól tudom, hogy szerettek dolgozni, ti Nynrah mesterek – felelt a Turaga, próbálva visszatartani haragját. – De ez egy vészhelyzet. Ennek a Toának fegyverre van szüksége.

A matorán tetőtől talpig megvizsgálta Takanuva Toát.

- Úgy fest, a színein sem ártana igazítani. De… hátha van valamim, aminek a hasznát veheti.

Pár percig tartott, míg átturkált a fogókarmok, Rhotuka kilövők és egy Visorak haricszekér darabjai között, és a matorán végül egy kétpengés lándzsát emelt a magasba. Átadta Takanuvának, és azt mondta:

- Na, most vedd célba azt a falat a túloldalon. Csak kevés erőt használj, annyit, amennyi meg sem pörköli a követ.

A Toa kézbe vette a lándzsát, célzott vele, és arra fókuszált, hogy elemi fényének csupán a legkisebb töredékét használja. A következő pillanatban az energianyaláb egy Kanoka korong méretű lyukat lőtt a falba.

- Hogy… - mondta Takanuva, lenézve a kopjára.

- A legtöbb Toa szerszám csak vezeti az erőt – mondta mosolyogva a matorán. – De ez meg is növeli. És ha ez még nem lenne elég…

A matorán még turkált egy keveset, ez alkalommal egy lövő eszközt mutatva fel.

- Ennek még nem adtunk nevet, ahhoz túl új. Fényt von el a környezetből, és gömb formájában lövi ki. Habár még nem teszteltük.

- Jó lesz – mondta Takanuva Turaga. A két Toa irányába fordult. – Azt javaslom, máris lássatok hozzá. Nem lehet tudni, mennyi időnk van hátra.

Amint visszaértek az utcára, Tanma máris a legközelebbi fénykorlát felé akarta venni az irányt, de Takanuva Toa feltartotta.

- Előbb valami mást akarok elintézni. – mondta Takanuva. – Meg akarom látogatni Matorót.

- Azt a nyúlszívűt? – köpte Tanma. – Ha ő nem lett volna, még mindig meglennének az otthonaink, az univerzumunk. Ha akarod, keresd csak fel – de én azt akarom, hogy ne legyen hozzá semmi közöm.

Takanuva arra számított, hogy Matoro a ko-matorán és Fagytelusok lakta régióban fog élni. De szemmel láthatóan ott nem fogadták szívesen. Tanma új társát arra a területre irányította, amely egykor Po-Wahi volt, most leginkább a Skakdi otthona. Ott, egy kicsiny kőkunyhóban Matoro Toa ücsörgött.

- Mit akarsz? – mondta a Jég Toája, még csak fel sem nézve látogatójára. – Menj innen.

- Matoro, én… - kezdte Takanuva. – Szükség van rád. Velem kell jönnöd.

Matoro Toa felnevetett. Keserves zaj volt.

- Rám 10000 évvel ezelőtt volt szükség. Előttem állt a sorsom, és én tétováztam… és egy egész univerzum halt meg. Úgyhogy ne próbáld bemesélni, hogy most meg kellek. Csak hagyj engem békén.

- Hallottam, mi történt – mondta Takanuva. – De azt is tudom, hogy lelked mélyén még mindig hős vagy. Tudom, milyen keményen küzdtél Voya Nuin, Mahri Nuin. És tudom, hogy ha megmenthetted volna az univerzumot, megtetted volna… bármit megtettél volna érte.

Az érzelmekkel túlfűtött Takanuvának abba kellett hagynia a beszédet. Itt volt Matoro, aki az ő univerzumában halott volt, feláldozván önmagát Mata Nui és az ottani összes élőlény megmentéséért. Itt volt, életben, belül azonban holtan, tudván, hogy cserbenhagyta a népét, amikor a legnagyobb szükségük volt rá.

Matoro feltekintett rá.

- Ki vagy te? A Királyságon belül senki sem mond ilyeneket rólam.

- Én egy… másik királyságból jöttem – válaszolt Takanuva. – Ahol az emberek hősként vélekednek rólad.

- Értem – így Matoro. – Egy elmeintézetből szöktél, mi?

- Oké – mondta a Fény Toája. – Itt akarsz ülni, és önmagadat sajnálni? Ellőtted a lehetőséged, hogy hős légy – hát itt egy újabb lehetőség. Hogy megmutasd mindenkinek, nem egy csődtömeg vagy nyúlszívű vagy. Itt az alkalom, hogy tiszteletet adjál a nevednek… elég bátor vagy, hogy vállald?

- Miért érdekel ez téged? – kérdezte Matoro. – Még csak nem is ismerlek.

- De én talán ismerlek téged – mondta Takanuva. – Vagy valakit, aki nagyon hasonlít rád. És most gyere – egy királyságot kell megmentenünk.

Tanma egyáltalán nem örült annak, hogy Matoro is velük tartott, de nem volt idejük hosszas vitába bocsátkozni. Szerencsére a probléma legvalószínűbb helye ugyanabban a körzetben volt, mint Matoro kunyhója. A Kini-Nui körüli területen túl sűrű a forgalom ahhoz, hogy a Rahkshi észrevétlenül feltűnhessen ott, de Po-Wahiban a régi Bohrok járatok félreesők voltak, és kevés figyelmet fordítottak feléjük. Ha a főalagútban leállt a fénykorlát, a Makuta könnyűszerrel küldhet fel a járatokon keresztül katonákat.

- Miért nem egyszerűbb elzárni az alagutakat? – kérdezte Takanuva.

- Pohatu és Hewkii megpróbálták az evakuáció alatt – mondta Tanma. – A Rahkshik áttörték az utat, és mindkettőt megölték, mielőtt Tahu, Jaller és Kopaka visszaszorította őket. Nem, a fény az egyedüli módja annak, hogy féken tartsuk őket – az erős fény, amit nem bír ki a kraatájuk.

- És nem tudnák simán, tudod, körülásni a korlátokat? Vagy sűrűségirányítással átlebegni a sziklán?

- De igen – értett egyet Tanma. – Ám Onua tett róla, hogy a talaj védve legyen. Ha megkísérelnék átásni vagy áthaladni rajta, akkor tudnánk.

Matoro nem szólt semmit. Takanuva megfordult, és azt mondta:

- Te mit gondolsz?

- Szerintem… inkább hagyjuk. – mondta a Jég Toája.

- Hogy ő mit gondol, az nem számít – acsargott Tanma.

- De nekem igen – felelt Takanuva. – Mondd el, Matoro.

- Hát… mi van, ha a korlát nem is gyengül? Mi van, ha rájöttek, hogyan védhetik meg magukat a fénnyel szemben?

- Akkor nagy baj van – mondta Takanuva.

Óvatosan megindultak lefelé az alagútban. Noha közel voltak a felszínhez, Takanuvát mégis rázta a hideg. Az egyedüli fény Tanmától származott, aki Toa erejével egy alacsonyfokú világítást tartott fenn.

- Nem mehetünk túl mélyre – jelentette ki. – Odalenn nincs hő, és amennyi levegő van ott, azt sem ajánlatos beszívni. Az univerzum nagy része víz alatt áll, és a víz zöme mutagénnel van tele. Szóval, ha bármi is túlélte a véget, mostanra biztos felismerhetetlen.

Takanuva Matoróra pillantott. Tanma Toa minden szava olyan volt neki, mint a szívbe szúrt tőr.

Úgy egy kiónyit mehettek, amikor a járat kitágult. Tanma rámutatott egy fényfalra az útjukban.

- Az a korlát. Még mindig ép. Úgyhogy a probléma nem itt keresendő. Talán Mangaiában? Vagy valami másik átjáróban, amiről netán nem tudunk?

- Lehet – mondta Takanuva. – De mi van, ha Matorónak igaza van? Mi van, ha a korlát már nem képes megállítani őket?

- Nincs időm matorán halandzsákra – így Tanma. – Más lehetőségeket is meg kell vizsgálnunk. Akkor jössz vagy sem?

Takanuva a korlátra pillantott, Matoróra, majd vissza Tanmára.

- Rendben.

A két Fény Toa elindult felfelé az alagútban. Egyiküknek sem tűnt fel, hogy Matoro lemarad, míg a hátuk mögül fel nem hallatszott a jéglövedékek hangja. Takanuva sarkon perdült, és visszarohant, Tanma szorosan a nyomában.

Matoro egymagában harcolt rögtön négy Rahkshival. Hátrább még több törte át a fénygátat, és mindannyian mélységes árnyékból álló páncélzatot hordtak. A borítás ugyan nem élte túl az átkelést a korláton, és nem sokkal a fénnyel való érintkezés után megsemmisült. Ám ahhoz elég sokáig kibírta, hogy a Rahkshi átkelhessen a túloldalra.

Takanuva és Tanma együttesen letérdeltek, és tüzet nyitottak fény erejükkel. Takanuva erőlándzsája két Rahkshit leterített, míg Tanma a harmadikat visszakergette a korláthoz, ahol a kraatája hamuvá égett. Matoro a negyediket a fejéig jégbe burkolta, hogy aztán könnyen benyúlhasson, és kiránthassa a kraatát. A földre dobta a vonagló lényt, és agyontaposta.

- Kiváló – mondta egy halk, rosszakaratú hang, mely úgy rémlett, mintha minden árnyékból egyszerre jönne. Takanuva jól ismerte – a hang Metru Nui Makutájáé, a Testvériség vezetőé volt! – Úgy látom, legalább egyiktöknek van képzelőereje. Matoro, öreg barátom… mintha csak tegnap történt volna, hogy szembenéztünk a Barrakival és hordáikkal.

- Te – mondta Matoro, hangja remegett. – Miért nem vagy halott? Olyan sokan meghaltak… te miért nem?

- Mi marad hátra, ha a fény elpusztul, Toa? Sötétség. Csak sötétség – felelt Makuta. – Én pedig a sötétben tenyészek. Óh, testvéreim elhullottak mind, egytől egyig… Icarax volt az első, akit én űztem ki testéből, hogy megszállhassam, esszenciája pedig a jéghideg semmiben elhalálozott… ám engem a gyűlöletem nem hagyott elvészni. Gyűlöletem Mata Nui iránt; mindenki iránt, aki elmenekült az univerzum végórájában; leginkább irántad, Matoro… amiért elfordultál a végzetedtől. Mata Nuinak ki kellett volna játszania a halált… helyette az én lehetőségemet játszották el a bosszúra.

A Toa most meghallotta a csörömpölő páncélzatot, mintha egy kolosszus közeledett volna feléjük. A következő pillanatban egy 20 láb magas, árnyékvértbe burkolt gigász tört ki a korlát mögül. Amint az árnyéklepel lehullott, pillantást vethettek ellenfelükre. Bizarr keveréke volt a Karda Nuira támadt, és más, ismeretlen Makutáknak. Förtelmes szörnyeteg volt, immár olyan ocsmány külsővel, mint amilyen a belső szelleme volt.

- Miként fivéreim a halálhoz készülődtek, a saját testembe szívtam őket – mondta Teridax. – Az ő tömegüket használtam a növekedéshez. Az ő tudásukat használtam fel, hogy létrehozzam a páncélzatot, amely áthatol ezen a korláton. És most Királyságotok leborul elém, vagy ha nem, az árnyak tengerébe fullad.

Tanma, Matoro és Takanuva támadásba lendültek. Jégsugarak és fénynyílvesszők zápora zúdult Teridax páncéljának, ám az okozott kár jelentéktelen volt.

- 10000 évem volt, hogy felkészüljek az összecsapásra – sziszegett a Makuta. – Nem nyerhettek.

- Azért nézd el nekünk, ha megpróbálunk – mondta Takanuva, egyenesen az Árnyak Mesterére sugározva egy nagyot az erőlándzsával.

A lökés leröpítette róla a maszkot. Makuta lehajolt, hogy felvegye, ám Tanma gyorsabb volt, és teljes erejét ráösszpontosította a maszkra, salakká olvasztotta.

- Tanma, jöjj vissza! – kiáltott Takanuva. Már túl késő volt. Makuta felemelte a Fény Toáját, mint valami játékszert, és működésbe helyezte a Panrahk összetipró hatalmát. Takanuva elfordította a fejét – ez a látvány túl borzalmas volt, hogy elviselje.

- Most már látod? – mondta Makuta. – Muszáj…

Makuta szava elakadt. Majd rámosolygott Takanuvára.

- Óh, látom… óh, érdekfeszítő. Te valahonnan… máshonnan jöttél… valahonnan, ahol… Matoro halt meg, és Mata Nui élt. A Terv ott elkerülhetetlen csúcspontja felé közeleg. Akkor hát elmenekültél, Takanuva? Megvolt az eszed, hogy elinalj, mielőtt megkezdődne az uralmam?

- Én… meghaltam? – mondta Matoro halkan.

- Igen – felelt Takanuva. – Meghaltál. Az életed adtad, hogy több milliárdan életben maradhassanak. Az én univerzumomban te vagy a legnagyobb hős, akit valaha viselte a Toa címet.

- És itt pedig csak egy újabb rovar vagy, amit el kell taposni – mondta Makuta, közeledve. – Vagy talán… valami másra is hasznos vagy. Az Élet Maszkja még mindig létezik, és te összeköttetésben álltál vele… hasznát vehetném a tudásodnak, Toa.

Egy árnyékból álló kéz bújt elő Makuta mellkasából, Matorót célozva meg. Takanuva mozgásba lendült, hogy közéjük kerüljön, de a Jég Toája jégszilánkok sörtüzét nyitotta rá, visszakényszerítve őt.

- Matoro, mit művelsz? – kiabálta Takanuva. – Meg fog ölni téged!

- Már 10000 éve meg kellett volna halnom – mondta Matoro. Mereven állt, kezei az oldalánál, várta, hogy a kéz felmarkolja. – Mindenkit meg kellett volna hogy mentsek, de nem tettem. Ha belegondolsz, Takanuva, egyikünknek sem lenne itt a helye.

Az árnyékkéz felkapta Matorót a szorításába, és tiltakozás nélkül belevonszolta Makuta anyagi testébe. Takanuva talpra szökkent, fényt lövöldözve erőlándzsájából, árnyat a másik kezéből, és azt sikoltva:

- Gyilkos!

Furcsa módon Makuta nem támadt vissza. Sőt a kolosszus inkább úgy tűnt, mintha ingatagon állna a lábán. Hátralépett egyet, páncélos kezet nyújtott ki, hogy támasztékot keressen, aztán a térdeire borult. Mindkét kezét a fejéhez szorította, miképp felkiáltott:

- Ne! Az akaratomnak győzedelmeskednie kell! Én vagyok az erősebb! Én…

Ekkor egy másik hang zendült ki Makuta száján. Matoro volt az!

- Nem, Makuta. Egyszer azt mondtad a Mata Toának, hogy téged nem lehet elpusztítani, mert te semmi sem voltál. Tévedtél – pontosan azért tudlak elpusztítani, mert te nem vagy semmi sem. Nincsen szíved, nincsen lelked, nincsen okod a létezésre – még a gyűlöleted is csak halovány árnyéka annak, ami egykor benned tombolt. Csupán a szokás hatalma tartott életben, szörnyeteg, és a szokásokkal… és elmékkel… szakítani lehet.

A sikoly, amelyet ekkor Makuta hallatott, hosszú, hangos és különösen üres volt. Egy pillanattal később az óriás kiterült a talajon, és ott feküdt mozdulatlanul. Takanuva közelebb húzódott, és beigazolta, amit eleve tudott: Makuta halott. De hogy biztos legyen, erejével vakító fényt küldött az alagút minden egyes szegletébe. Az árnyékmester antidermiszének azonban nem látta nyomát. Ezt a végső találkát nem élte túl.

Takanuva hosszan tűnődött, miközben visszasétált a felszínre. Vakama Turaga egyszer mesélte neki, hogy amikor a Makuta magába szív egy testet, azonnal össze kell zúznia áldozatának akaratát. Máskülönben azt kockáztatja, hogy valaki más elméje furakszik bele sajátjába. Matoro is hallhatta ugyanazt a történetet. Tudta, hogy ha Makuta magába szívja, képes lesz belülről megküzdeni vele.

Egykoron ez a próbálkozás eredménytelen lett volna – Makuta akarata akkor túlságosan erős volt. Ám Matorónak igaza volt. Makutának már valóban nem volt miért élnie. Életben maradt, és bosszúját szövögette, de mindez hiábavaló hajsza volt. Egy univerzum fölött akart uralkodni, hogy aztán szemtanúja legyen az univerzum pusztulásának… a Királyságon belül pedig nem volt számára hely.

Takanuva beszámol majd a kormányzótanácsnak a föld alatt történtekről, és figyelmezteti őket az esetleg még mindig odalenn ólálkodó, árnypáncélt viselő Rahkshikról. Ott marad még addig, hogy lássa a Matoro tiszteletére felállított szobrot, arról a Toáról, akit egy ritka dologgal áldottak meg: második lehetőséget kapott hibájának jóvátételére.

Takanuva Turaga megkéri majd Toa megfelelőjét a maradásra, noha tudni fogja, mi lesz a válasz. Végül pedig az univerzum Brutakája beveti az Olmak Kanohiját, hogy visszaküldje Takanuvát a dimenziók közti űrbe, Karda Nui felé. Sok dolga lesz még hátra, és egy hosszú út vár még rá.

A Wikia-hálózat

Véletlen wiki