Fandom

BIONICLE Wiki

Árnyuralom

175pages on
this wiki
Add New Page
Vitalap0 Share

Ad blocker interference detected!


Wikia is a free-to-use site that makes money from advertising. We have a modified experience for viewers using ad blockers

Wikia is not accessible if you’ve made further modifications. Remove the custom ad blocker rule(s) and the page will load as expected.

"- Makutaverzum lakosai, illetéktelen területen tartózkodtok. Kövessétek ezeket az Exo-Toákat Metru Nuiba, ahol majd… újra lesztek képezve egy munkára, mely a népem javát fogja szolgálni. Hátralevő életetek ott élitek le, békében és boldogságban, a semmire várva… vagy meghaltok most."
- Teridax egy Exo-Toából

Első fejezetSzerkesztés

Vezon a világok közt bolyongott.

Legalábbis ő így fogta fel. Az utóbbi időben úgy tűnt, minden egyes lépéssel egy teljesen más vidékre került. Az egyik pillanatban a napfényben állt, és körülötte a matoránok és Sötét Vadászok tökéletes harmóniában dolgoztak (jó, egy hatalmas ágyút építettek, de a lényeg, hogy együtt tették). A következőben minden megváltozott, és egy újabb helyen találta magát. Itt egy Nagy Lényeknek nevezett csoportosulás egy 40 millió láb magas robotot épített, akit Makutának neveztek el. Sajnos azonban a fivére, Mata Nui egy lázadást tervezett ellene.

Hogyan vette kezdetét mindez? Megpróbált visszaemlékezni, ami Vezon számára sosem volt egyszerű. Felvette az Olmak Kanohit, a Dimenziókapuk Maszkját, amelyet Destralon talált. Ekkor egy átjáró nyílt meg előtte. Mivel minél hamarabb el akarta hagyni a szigetet, átlépett rajta – és a következő pillanatban egy árhullámmal találta magát szemben. Elsodorta őt, de nem fulladt meg. E helyett egy újabb portálba zuhant, ami egy mocsár közepére röpítette. Majd egy újabb keletkezett, meg még egy…

Eltartott egy kis ideig, míg rájött, mi is történt vele – a teste, a lelke egybeolvadt az Olmak esszenciájával. Leegyszerűsítve nem volt más, mint egy két lábon járó dimenziók közti átjáró.

Természetesen még sokat kell tanulnia. Végleges lenne a hatás? Képes lesz valaha is megtanulni, hogyan irányíthatja hatalmát, hogy akarata szerint utazgathasson? Ha hozzáér valamihez vagy valakihez, az is vele megy?

Hát ez nem volna érdekes? gondolta. A legelső dolgom lesz, hogy felkutatom Teridax Makutát, és aztán jól… megöl… elem.

___


Tahu az elemi erejét használva kis tábortüzet rakott. Ostoba tett volt, tudta. Mindenütt Exo-Toa járkál, amik könnyedén bemérhetik a hőforrást. Másfelől, lévén ő a Tűz Toája, amúgy is könnyedén ráakadnának.

Körbenézett táborán, és a „csapatán”. Nem volt egy kimondottan bizalmat sugárzó látvány. Amióta Teridax átvette a hatalmat az univerzum fölött, a Nuva Toák szétváltak (együtt maradva túl könnyű célpontok lennének). Az útjaik során összeszedett menekültekkel társulva a viszonylagos biztonság helyeit vették célba, ahol összegyűlhetnek és tervezgethetnek. Ez megmagyarázta, hogy Tahu miért is csücsült Karzahni romjai közt egy ko-matorán, Kopeke; Johmak, Mata Nui Rendjének egy női tagja, ki képes testét darabokra bomlasztani és újra felépíteni; Krahka, egy nőstény alakváltó Rahi; és két Sötét Vadász, Őrködő és Lariska társaságában.

Nem ugyanaz, mint Gali, Lewa meg Kopaka, gondolta Tahu. De be kell érnem velük. - Itt maradunk még pár óráig, aztán továbbmegyünk – mondta. – Onua azt mondta, délre innét van egy pár Mata Nui Rend ügynök, akik egy fegyver- és felszerelés tárolót keresnek. Majd összejövünk velük.

- És aztán? – morgott Őrködő. – Köveket hajigálunk az égbe? Cordak forgóágyúkkal sorozzuk meg a szelet? Nem csinálunk mást, csak az elkerülhetetlent halogatjuk – és mind tudjuk ezt.

- Na és van más választás? – kérdezte Johmak. – Hódoljunk be Makutának, és könyörögjünk, hogy adjon még egy pillanatot az életünkből, amiben őt szolgálhatjuk? Inkább halnék meg, amíg szabad lényként tehetem.

- Tahu… mit fogunk tenni? – kérdezte Kopeke, alig hangosabban, mint egy suttogás. – Őrködőnek igaza van. Magával az univerzummal próbálunk harcolni.

- Nem, nem teljesen – így Tahu. – Egy őrülttel harcolunk, aki egy teljes univerzum fölött uralkodik. És ez nem olyan, mint megtanulni egy új ta-metrui gép kezelését – idő és gyakorlás kell, hogy valaki egy ilyen bonyolult rendszer irányítását elsajátítsa. Tőlünk aztán nem kapja meg az időt… nyomunk egy Pohatut.

- Egy Pohatut? – kérdezte Kopeke.

Tahu mosolygott.

- Úgy van. „Ha bizonytalan vagy, zúzz össze mindent, és reménykedj, hogy már máshol leszel, mikor jön a nagy bumm”.

Őrködő felállt, és elsétált a tűztől. Nem volt semmi baja Tahuval, de kell, hogy legyen valami más út. Talán a helyett, hogy egyik helyről a másikra szaladgálnak, meg kellene próbálniuk elhagyni az univerzumot. Lehet, hogy ennek már végleg lőttek, ideje ezt megérteni, és továbblépni. Nem volt könnyű választás, de ő egyébként sem volt a könnyűekhez hozzászokva.

A lábai alatt megnyílt a fölt. Szilárd kőből álló kötelek tekeredtek köré, és miközben ő felsikított, behúzták a mélységbe. A kietlen talaj ekkor ismét összezárult, és neki nyoma veszett.

A csapat talpra szökkent.

- Ez Makuta – mondta Tahu. – Tudja, hogy itt vagyunk. Játszadozik velünk!

- Olyasmit mondj, amit nem tudunk – csattant föl Lariska. – Például, hogy mitévők legyünk?

Mielőtt Tahu kimondhatta volna a választ, egy tucat Exo-Toa jelent meg a dombokon. Fegyvereik töltve voltak, és a menekültekre szegezték őket. A vezető Teridax Makuta hangján szólalt meg.

- Makutaverzum lakosai, illetéktelen területen tartózkodtok. Kövessétek ezeket az Exo-Toákat Metru Nuiba, ahol majd… újra lesztek képezve egy munkára, mely a népem javát fogja szolgálni. Hátralevő életetek ott élitek le, békében és boldogságban, a semmire várva… vagy meghaltok most.

- Tudod mit? – így Lariska. – Lehet, hogy megdöntöttük a legrövidebb forradalom rekordját.

Második fejezetSzerkesztés

Axonn megszámlálhatatlan sok napon és éjjelen át rohant. Miután Makuta hatalma révén teleportálódott Metru Nuiról, egy hatalmas pusztaságban találta magát. Eleinte semmi nyomát nem lelte az életnek: se matoránnak, se Rahinak, se bárminek. Mindez megváltozott, amikor felhangzottak a sikolyok. Kínok közt gyötrődő kiáltások voltak, melyeket a társa, Brutaka hallatott, habár sehol nem látta őt.

Axonn nekiiramodott, a sikolyok hangját követte. Azóta eltelt… mennyi idő is? Egy hét? Egy hónap? A síkság, melyen szaladt, sohasem akart véget érni, és Brutakát sem sikerült megtalálnia. Különös módon nem érezte magát se éhesnek, se szomjasnak útja során; mindent elfojtott a keresés folytatásának szüksége.

Egy idő után azonban zavarni kezdte valami, mint a tűzlégy zúgása – a táj mindig ugyanolyan maradt. Megesküdött volna, hogy e mellett a sziklaképződmény mellett már elhaladt. Mintha körbe-körbe futkározna. És ami Brutakát illeti – ennyi hét elteltével még ő sem lenne képes életben maradni. A kiáltásainak rég el kellett volna halniuk.

Ekkor egy repedés jelent meg az égen. Nem volt nagy, de fényes ragyogás szűrődött be rajta kívülről. Akárcsak az eddigieknek, ennek sem volt értelme. Axonn-nak épphogy szembeötlött ez, amikor a repedés megnőtt. Majd több hasadás is megjelent: az égen, a földön, mindenhol körülötte.

Ez nem történhet meg, gondolta Axonn. Ez nem lehet igaz. Ez… nem is igaz!

A következő pillanatban Axonn már a tengerparton ült. Az előtte elterülő partvonalat a tenger hullámai nyaldosták, a dzsungel fáit lágy szellő hajlítgatta. Az égen repülő Rahik köröztek, időről időre lebukva, hogy elkapjanak egy-egy halat a vízből. Az iménti kopárságnak semmi jele sem volt már.

Hát még szép, gondolta. Sosem voltam ott. Miután Mata Nui teste megnövelte az erejét, Makuta immár egy Rend tag elmevédelmét is áttörheti. A napokon át tartó rohanás, Brutaka sikolyai… mind csak illúzió volt.

Axonn felállt. Még mindig rajta volt a páncélzata és a maszkja, nála volt a baltája. Eltanakodott, talán a maszkja, amely képes átlátni minden ámításon, volt az egyetlen dolog, ami távol tartotta őt attól, hogy örökké Makuta álomcsapdájának rabja legyen.

Nem tudta biztosan, hol is van, de pillanatnyilag nem is érdekelte. Mindössze az számított, hogy Makuta hol van, és ezt pedig jól tudta. Valahogyan, valamiképp vissza fog jutni Metru Nuira – ás akkor Makuta megfizet a tetteiért, még ha Axonn-nak az életébe is fog kerülni.

___


Távol Axonn szigetétől, Tahu és szedett-vedett csapata saját életük végének lehetőségével állt szemben. Egy állig fegyverzett Exo-Toa osztaggal néztek farkasszemet, melyek készen álltak, hogy foglyul ejtsék vagy kivégezzék őket. Tahu kételkedett benne, hogy a gépeket érdekelte, melyik lehetőséget választják.

Átgondolta az esélyeiket. Lariska, Krahka, Johmak és ő képesek leteríteni négy Exo-Toát, talán nyolcat is, ha tudnak pihenni. Ám úgy még mindig maradna négy, amelyek könnyedén lemészárolhatnák őket. Régebben beletörődött volna egy ilyen helyzetbe, és inkább feláldozta volna magát a harcban. Ám most próbálta az eszét, nem az izmait használni, mivel a Makuta elleni harcban értelmetlen lenne fölösleges áldozatokat hozni.

Megállapodott egy tervnél – úgy tesznek, mintha megadnák magukat, majd mielőtt elérnék Metru Nuit, szökési kísérletet hajtanak végre –, mikor hirtelen megrázkódott a talaj. Először azt hitte, Makuta támadt ismét rájuk. De aztán a rengés fokozódott, és néhány Exo-Toa elvesztette az egyensúlyát. Nem volt már szükségük föltápászkodni: közvetlenül a gépek alatt egy szakadék nyílt, és mind beléhulltak. Tahu odaszaladt a peremhez, de nem látott mást, csak sötétséget. Legalábbis elsőre…

- Testvér! Lennél szíves felhúzni?

Tahu mosolyra fakadt. A hasadék sziklás falán Onua Nuva lógott. Az Exo-Toák nem voltak ilyen szerencsések, nem tudták elkerülni a végtelennek tűnő zuhanást.

A Tűz Toája szilárd talajra segítette a Föld Toáját. Azt mondta, ahogy odabiccentett a szakadék felé:

- Szép munka, mint mindig.

- Igyekszem is formában maradni – így Onua.

- Épp délre készülődtünk, hogy felkutassuk azokat a Rend ügynököket, akikről beszéltél, akik fegyvereket keresnek.

Onua megrázta a fejét.

- Fölösleges. A Rahkshi martalékává váltak, mindenestül.

- Akkor másik irányt választunk – mondta Tahu –, és mozgásban maradunk.

Lariska sétált oda hozzájuk, közben visszadugta hüvelyükbe a tőrjeit.

- Szóval? Egy újabb fényes ötlet? Több Exo-Toa is van ott, ahonnan ezek jöttek.

- És több Rahkshi – értett egyet Tahu.

- Onu-matorán – mosolygott Onua.

- Te meg miről beszélsz? – kérdezte Lariska.

- Az onu-matorán a föld alatt tölti élete javarészét – magyarázott a Föld Toája. – Amikor a felszínre jönnek, a fény eleinte elvakítja őket. A legtöbben elvesztik a látásukat egy időre, míg nem szoknak hozzá az új környezethez. Teridax is ilyen helyzetbe került. Még nincs hozzászokva az új hatalmához, se ahhoz, hogy mindent egyszerre lásson. Más szemeire és füleire van szüksége – ezek a Rahkshi és az Exo-Toa.

- Mit forgatsz a fejedben, és vannak benne robbanások is? – kérdezte Tahu, remélve, hogy a válasz igen.

- Óh, még szép – nyugtatta meg Onua. – A Föld Toája megtanulja, hogy… elnézést a szójátékért… a földhöz tartsa a fülét. Lehet, hogy Makuta óriási erővel bír, de még mindig a régi eljárással készít Rahkshit – féregszerű kraatát csinál, amik aztán harcosokká válnak. És szerintem tudom is, hol jönnek világra azok a kraaták.

- Oda mérünk csapást – mondta Tahu. – Talán ideiglenesen sikerül berekesztenünk a Rahkshi utánpótlását. Kezdetnek jó.

- Távolság? – kérdezte Lariska.

- Odaérünk – így Onua. – Makuta az egyetlen olyan energizált protodermisz-forrást választotta, amelyet Mata Nui Rendjének esze ágában sem volt lekapcsolni – ami a szigetükön, Daxián van. Lerombolta az erődöt, és átvette a sziget fölött az irányítást. Oda kell mennünk. - Védett? – kérdezte a Sötét Vadász.

- Mintha csak a Nagy Lények kincse lenne – válaszolt Onua. – Hozz eggyel több tőrt.

___


Lewa küldetése egyszerű és áttekinthető volt. Egy életben maradt Rend ügynöktől származó információt felhasználva Artakha szigete felé tartott. Valahogyan meg kell győznie a sziget nagyhatalmú uralkodóját, tegyen többet annál, hogy hátradűl, és páncélzatokat meg fegyvereket gyárt. A harcban volt rá szükség.

Amint a sziget látótávolságba került, máris rájött, hogy elkésett. A partvonalat összetört Rahkshik fedték, és a működők az erőd felé masíroztak. Artakha matoránjai reménytelenül igyekeztek feltartóztatni őket, de veszett ügyért küzdöttek. Az egyetlen remény, ha magát Artakhát menekíti ki, mielőtt Makuta hadai őt is eltipornák.

Lewa éppen arra készült, hogy zuhanórepülésbe menjen át, amikor egy hang szólalt fel a fejében. Ne tedd, mondta. Már túl késő. De van valaki más, aki segíthet rajtatok, ha én elbukom. Menj el hozzá. Vedd rá, hogy mellétek álljon!

- Kiről beszélsz? És hol találhatom meg őt? – kérdezte Lewa.

Még van idő, szólt Artakha hangja. Én elküldelek hozzá. A többi rajtad áll. A világ forgásba kezdett, és aztán Lewa eltűnt az Artakha fölötti légtérből. Egy sötét barlangban állva találta magát, egy üres kőfallal az orra előtt. Érezte, hogy van mögötte valami, úgy, ahogy a tarkón felkúszó lápi piócát is érezni lehet. Lewa meg akart fordulni, hogy megnézze, mi van ott – de ugyanakkor tudta, esze ágában sincs látni.

Fordulj! Ez a hang is egyedül Lewa elméjében szólalt meg, de hiányzott belőle az Artakha hangjában fellelhető nyugtató biztonságérzet. Ha ugyan lehetséges, hogy egy hangnak szaga legyen, úgy ez a haláltól és rothadástól bűzlött.

- Ki vagy te? Hol vagyok most? – mondta Lewa, mozdulatlanul.

Elérkeztél az utad végéhez… minden útnak a végéhez, Toa. És engem úgy hívnak, Tren Krom.

Harmadik fejezetSzerkesztés

Kapura sebesen (magához képest) suhant át Metru Nui árnyain. Úticélja Ga-Metru külterülete, pontosabban az Archívumnak azon része, amely az alatt húzódik. A kunyhója falára vésett jel árulta el neki, hová menjen és még azt is, ki akar vele találkozni, ám a legfontosabb kérdésre nem adott választ: a miértre.

Óvatosan átkémlelt az egyik ház sarkán. A levegő tiszta volt. Az Archívum legtöbb bejárata fölött Rahkshik őrködtek, ám ezt őrizetlenül hagyták. Ugyanis a múzeumóriás olyan részlegébe vezetett, amelyet évtizedekkel ezelőtt veszélyesnek nyilvánítottak, és az óta sem használták. Még akkor is elkerülték, amikor a matorán és a Toa a Makuta hatalomátvételét követő napokban a föld alá menekült.

Átosont az utcán, majd, nagy erőbevetéssel, megemelte a csapóajtót. Olyan élesen nyikorgott, hogy biztosra vette, a város összes Rahkshija meghallotta. Kapura megdermedt. Csak nem a levegőn át sikló, feléje közelgő Rahkshi sípoló hangját hallja? Nem, mindössze Ta-Metru eregette a gőzt. Egy pillanatig várt még, és mivel semmiféle ellenséges erő nem tűnt föl, bebukott az alagútba, és magára zárta a fedelet.

Sötét és nyirkos volt odabenn. A Muaka bűze terjengett enyhén a levegőben. Kapurának eszébe jutott egyik korábbi Archívumbéli látogatása, mely során eltévedt a folyosók útvesztőjében. Majdnem egy szökött kiállítási tárgy gyomrában kötött ki, és csakis Takanuva Toa kellő időben történő megjelenése mentette meg. Azt kívánta, barátja bárcsak más helyet választott volna a találkának… de aztán rájött, egyedül ez a fajta hely felelne meg.

- Elkéstél.

Macku lépett ki a fal egyik fülkéjéből. Kék páncélzatát sár mocskolta be, és enyhén sántított – pár napja sikerült elmenekülnie egy maréknyi Exo-Toától.

- Bocsánat – mondta Kapura. – Biztosra kellett mennem, hogy nem követnek.

- Még pár percig várjunk Hafura – így Macku. Fáradtnak hangzott… nem, ez annál komolyabb, gondolta Kapura. Alig volt képes egyben tartani magát.

- Ma nem dolgozik?

Macku bólintott.

Kapura a homlokát kezdte ráncolni. Minden po-matorán szobrászt munkába állítottak a városszerte felállítandó Makutát ábrázoló szobrok építésére. Ezt a rendeletet nem az új „Nagy Szellem” hozta, hanem Metru Nui új „Turagája” – Ahkmou. Nem, nem volt igazából Turaga – lévén Toa sem volt, ami pedig az előfeltétel lenne –, ám a Makutával való korábbi együttműködésének jutalmául hatalmi pozícióba került a város fölött.

- Rég meg kellett volna ölnünk azt a hitvány árulót – mormogta Macku.

Mindegyik matorán jól emlékezett Ahkmou Mata Nui szigetén elkövetett bűnére, melynek részeként a Makuta sötétsége által fertőzött kodan labdákat árusított. Sokan hallották a Metru Nuihoz kötődő vétkeit is, a Nagy Kataklizma előtti hetekből. Habár az utóbbi egy évben nagyrészt visszahúzódott, senki sem bízott meg benne. Vakama Turaga mégis bizonygatta, nem szabad száműzni őt. „Jobb az ágyad mellett tartanod a végzetviperát, mint szabadon engedned. Úgy legalább tudni fogod, merről fog majd lecsapni rád.”

A csapóajtó ismét nyikorogva kinyílt. Koszos fénycsóva hasított át az Archívum homályát. Macku és Kapura ösztönösen elrejtőztek a fény elmúltáig. Azután meghallották Hafu megnyugtató hangját, ki azt mondta:

- Emlékszik még valaki, miért is akartunk visszajönni ebbe a városba?

Macku felnevetett, noha egyáltalán nem volt min nevetni. Jó érzés volt, hogy ismét e két matorán társaságában lehetett. A felszínen már annyian feladták a harcot. Rahkshi és Exo-Toa volt mindenütt, és az egyetlen Toa, akiket látni lehetett, a Hagah csapat volt, kik látszólag nem vettek tudomást a külvilágról. Amikor kérdőre vonták őket, ők azt hajtogatták, hogy Teridax Makutát legyőzték már, és Metru Nuiban minden rendben van. Mi több, látszott rajtuk, hogy tényleg elhitték ezt a megtévesztést.

- Mi a helyzet? – kérdezte Hafu. – Tudod, hogy azt a jelet csak vészhelyzet esetén szabad használni.

- Ez egy vészhelyzet ám – biztosította Macku. Nagy kockázatot vállalt azzal, hogy megrajzolta a „segítségkérő” jelet – egy Rahkshi durva karcolatát – a barátai otthonainak közelében. Ahkmou minden illetéktelen művészi tevékenykedést betiltott.

A ga-matorán sarkon perdült, és elindul az Archívum mélyére. Hafu és Kapura követték. Egészen az alsóbb szintekig vezette őket, és úgy haladt, mintha olyan jól ismerné a helyet, akár Ga-Metrut. Kapura teljesen eltévedt már, és gyanította, hogy Hafu is.

- Ide be – suttogta Macku. Integetett társainak, hogy kövessék őt az egyik nagyméretű terembe, mely egykor egy kivételesen aljas Rahi főemlősnek adott otthont. Most azonban már más lakta – egy sebesült Víz Toája feküdt kiterülve a padlón. De nem Gali volt az vagy Gaaki, se senki, akit Kapura felismert volna.

- Ki ez? Honnan jött? – érdeklődött Hafu. Hangját gyanakvás hatotta át. Túl sok Makuta-féle trükköt látott már, hogy bárminek is higgyen első látásra.

- Azt mondja, a neve Tuyet – válaszolt Macku. – És hogy segíteni jött.

Hafu már hallotta ezt a nevet… Lhikan Toával állt valamilyen kapcsolatban, ha jól emlékezett, de nem ismerte a történetet.

- Úgy néz ki, mint aki még magán se tudna segíteni, nemhogy rajtunk.

- Meg… fogsz… lepődni – mondta a Toa nő, felemelve fejét Hafu felé. – Sokan meg fognak. Mondjátok, hol van Lhikan Toa?

- Halott – így kapura. – Makuta megölte.

Hafu gúnyos képet vágott Kapurára. Egyáltalán nem okos dolog csak úgy információt közölni egy idegennel.

- És Nidhiki Toa?

Kapura Hafura nézett, és vállat vont. Aztán visszafordult Tuyethez.

- Halott ő is. Makuta… megette, vagy mi.

- Nézd, jó, hogy itt vagy velünk meg minden – mondta Hafu. – De egyetlen Toa nem oszt nem szoroz. Feltéve, hogy nem rejtegetsz valamiféle szuperfegyvert, ami lemoshatja Makuta hadait Metru Nuiról.

Tuyet felület. Belenyúlt batyujába, és egy kristályt vett elő, körülbelül akkorát, mint az ökle.

- Az igazat megvallva éppen akad nálam.

- És szerinted Makuta ad majd esélyt a használatára? – kérdezte Macku, félig reménykedve, félig szkeptikusan.

- Makuta a Nagy Szellem, igaz? – kérdte Tuyet. – És a Nagy Szellem minden tud mindenkiről az univerzumában… hogy hol vannak, mit csinálnak… csak annyi kell, hogy rájuk gondoljon, nem? Kapura bólintott.

Tuyet erre mosolyra fakadt.

- Akkor nálam jobb társatok nem is lehetne, kicsikéim. Én meghaltam… és már vagy 2000 éve halott vagyok.

Negyedik fejezetSzerkesztés

Teridax Makuta, ki immáron az egykor Mata Nuihoz tartozó gigantikus robottestben lakott, letekintett a világra, amely alatta elterült. Ameddig csak látott, nem is volt más a vízen kívül – s ha valaki egyszer 40 millió láb magas, elmélkedett Makuta, akkor jó messzire ellát.

Ez a világ az ő számára már unalmas volt. Igaz, hogy a végtelen óceán felszíne alatt a Verem menekültjei küzdöttek az életükért, ám ők olyan lényegtelenek, hogy nem érdemelték meg egy magafajta hatalmasság figyelmét. És ugyan az is igaz, hogy úgy nem képes befolyásolni az életüket, mint azokét, akik a testében éltek – a Toáét, matoránét, stb. –, az új teste elegendő erőt adott neki, hogy ha szükséges, teljesen elpárologtassa az óceánt. Talán, ha a kedve úgy tartja, meg is teszi, mielőtt távozik.

Félreértés ne essék – el fogja hagyni a végtelen víz eme bolygóját. Számos egyéb világ van odakint, tele élettel, melyek csak arra várnak, hogy leigázzák őket. Miért elégedne meg egy, a testén belüli „univerzum” irányításával, ha egy valódi világegyetem urává is válhat, bolygókévá, napokévá és csillagokévá? Ennek a robottestnek meg van az ereje, hogy városokat taroljon le, hegyeket zúzzon össze, Mata Nui mégsem használta ki. Nos, Makuta már nem lesz ilyen balga.

Mindenekelőtt természetesen előkészületeket kell tennie. Szükség lesz a matorán univerzumban kioltani az ellenállás utolsó szikráit is. Bolondság lenne megkockáztatni, hogy valami üzemzavar álljon be a testében, ha netán épp háborút folytat, csak amiért egy kis matorán törzs úgy döntött, többre értékeli a szabadság eszméjét a halál kemény, hideg valóságánál. Amikor elkészül, Makuta jelt ad majd a fölötte lévő vörös csillagnak, és megkezdi az útját. Eme gondolat egy új, egy még élvezetesebb ötletet szült. Korábban száműzte magából az Élet Maszkját, benne a fogságba esett Mata Nui elméjével. A nagy erejű Kanohi az űrben repült tova, talán hogy elégjen, hogy egy aszteroidával találkozva darabokra törjön… vagy, esetleg, hogy egy másik világban keressen menedéket. Ám bármilyen messze is van tőle, a maszk még mindig az ő testének része, és Makuta tudta, megtalálhatja. Képes lenyomozni akárhol is van, és meghiúsítani Mata Nui minden szabadulási törekvését. A maszk és minden ereje már nem több mint porszem Makuta szemében, és erről tanúbizonyságot is tesz, amikor porrá őrli páncélozott sarka alatt.

Kellemes ábránd volt, ám előbb az igazsággal lesz muszáj számolnia. Egy új Makuta jelenlétét érezte a matorán közt, aminek lehetetlennek kellett volna lennie. Az összes többi Makutát leölték, vagy ő maga, vagy pedig Mata Nui Rendjének ügynökei. Hát, úgy tartotta, teljesen ez sem igaz… Miserix még él, még ha az egykori Makuta vezér nem is tud róla. Ugyanis Teridax öreg ellenfelének tudomása szerint ő már nem volt más, csak egy kétdimenziós falfirka, és mindenki más is ennek látta őt. A régebbi időkben jelentős mennyiségű koncentrációba került volna fenntartani ilyen tökéletesen az illúziót, főleg, ha egy másik Makuta az alanya. Viszont az új testének köszönhetően megerősödött hatalmával nem jelentett számára megterhelést.

A Makuta, akit megérzett, azonban nem Miserix volt. Nem, sokkal ismeretlenebb volt nála… és ugyanakkor kísértetiesen ismerős is. És miután nem lehet egy élő Makuta, sem pedig egy új szülemény, csak egy megoldás lehetett.

Egy másik dimenzióból érkezett. Az ellenségeim egy Makutát vettek fel, hogy ellenem használják. Milyen… vakmerő kezdeményezés. Gondoskodnom kell az illő fogadtatásról.

___


Mazeka és újdonsült Makuta szövetségese a déli földrészek egyik lakatlan területén találta magát. A völgy, amelyben álltak, igazán buja és szép volt, ám Mazeka emlékezett, miféle történetek keringtek erről a helyről. A lágy szellőben lengedező magas fű volt a hely védelmezője. Érzékelik a mozgást, és a betolakodó idegen tárgyak köré tekerednek, majd megfojtják őket. A maradványokat aztán a föld alá húzzák, és a völgy visszaváltozik korábbi, szépséges állapotába.

- Ne mozdult – tanácsolta a mellette ácsorgó fehér páncélba bújt Makutának. Ő Teridax Makuta egyik alternatív univerzum-béli változata volt, egy olyan világból, ahol a Makuták nem tértek rossz útra. Amiért Mazeka beleegyezett, hogy otthagyja régi ellenfelét, Vultrazt, megadták neki a lehetőséget, hogy a dimenzió egyik általa kiválasztott lakójával térhessen haza. Az a világi Teridaxra esett a választása, abban a reményben, hogy ő majd képes lesz előre megjósolni az eredeti tetteit.

- A mi világunkban is vannak ilyenek – mondta az alternatív Teridax. – Tudjuk, hogyan kell velük bánni.

Mazeka figyelte, ahogy sötétség lepi be el a völgyet. Ahová elért, ott a fű elszáradt, és elpusztult.

- Várjunk csak! – mondta a hirtelen gyanakodni kezdő Mazeka. – Te azt mondtad, hogy a világodban a Makuták kitaszították magukból az árnyék minden darabkáját. Akkor hogyan tudod irányítani a sötétséget?

Az alternatív Teridax finom mosolyt mutatott.

- Nem tudom. De elnyelhetem a fényt… és mi hát a sötétség, ha nem a fény hiánya? Most pedig, azt hiszem, valahol máshol van ránk szükség.

Az immár elsötétült ösvényen sétálva, a két társ megkezdte kiútját az ösvényből, küldetésük valódi kezdete felé…

___


Tuyet Toa alig hitte el, mekkora szerencséje van. Az univerzum ezer lényével összefuthatott volna, mégis épp két olyannal találkozott, akik nem emlékeztek rá vagy a tetteire. Ez nagyban megkönnyítette a dolgokat.

Ideiglenes gyöngesége, mely egy nehézségekkel teli utazás eredménye volt, elmúlt. Most két matorán, Kapura és Macku mögött sétált az Archívumban, és a beszélgetésüket hallgatta. Nem tartott soká, míg felfogta a helyzetet. Régi aggályai beigazolódtak. A Makuta valóban fellázadt Mata Nui ellen, és átvette az univerzum fölött a hatalmat. Ha Lhikan meg Nidhiki hallgatott volna rám, mindez sosem történt volna meg… mert egy Makuta sem lett volna már életben, gondolta.

Milyen tisztán emlékezett, miért alakult minden úgy, ahogy. Metru Nui egyik Toája volt régen, évezredekkel ezelőtt. Egy nagy erejű tárgy, a Nui Kő segítségével megpróbált elegendő hatalomra szert tenni, hogy elpusztítsa, amit fenyegetésnek tartott – a Sötét Vadászokat és a Makutákat. Tudta, hogy a többi Toa, például Lhikan, ellenezné tervét, így mindent titokban kellett tartania.

Sajnálatos módon a titokra hamar fény derült. Sötét Vadászok érkeztek Metru Nuiba a Nui Kő nyomában, melyről úgy vélték, nála van. Hogy kiiktassa őket, olyan matorán ölési vádakkal gyanúsította meg őket, amiket ő követett el. Lhikan Toa és Nidhiki Toa elfogták a Sötét Vadászokat, ám később rá kellett jönniük, hogy nővérük volt a merénylő, és ő birtokolta a Követ. Az így kibontakozó csatában a kő darabokra tört, Tuyetet pedig foglyul ejtették. A Toák a Kolosszeumba zárták be, míg ki nem találták, mihez kezdjenek vele. Egy éjjel egy magát Botarként, Mata Nui Rendje ügynökeként azonosító, aranyszínű alak jelent meg cellájában. Elmondta neki, amire már addigra ő maga is rájött: a Nui Kő darabkái beágyazódtak a testébe, valóságos élő Toa energia-elemmé téve őt. Semmilyen átlagos zárka nem lett volna képes elég időre elzárni őt, addig, ameddig Toák vannak a közelében, akiktől erőt szívhatna. Ám a Rend nem csak egy hatékonyabb fogda találásában volt érdekelt – a Nui Kő titkára voltak kíváncsiak, hogy többet állíthassanak elő.

Ez egy olyan titkos művelet volt, hogy kizárólag a Rend legmagasabb rangú tagjai tudtak róla. Egy bonyolult terv bontakozott ki: Botar Tuyetet egy másik dimenzióba teleportálta, egy olyanba, ahol nem voltak Toák, akik erejét a Nui Kő elszívhatta volna. Hogy titokban tartsák ezt az alacsonyabb rangúak elől, egy második Tuyetet – megint csak egy másik dimenzióból – helyeztek helyette a Verembe. A hasonmást még meg is változtatták úgy, hogy kristályokat ültette testébe, ám nem egy igazi Nui Követ. Ő maradt a Veremben, míg az eredeti Tuyetet lecsukták, és kifaggatták a Kő természetéről.

A Rend 1500 éven át próbálta kipréselni belőle a Kő titkát, de nem értek el sikert. Ő pedig mindvégig a szökését tervezgette. Az egyik őrét manipulálta, és sikerült meggyőznie a saját igazáról (végtére is a Rend is legalább annyira gyűlölte a Sötét Vadászokat és a Makutákat, mint ő). Az őrt végül sikerült átállítania oldalára, és rávette, hogy egy robbanással rendezze meg halálát. A Rend, abban a hitben, hogy a teste bizonyára elporladt, nem is indított nyomozást utána. Közben ő a másik dimenzióból származó technológiát felhasználva megszökött.

Térkép nélkül kétezer évig tartott, hogy visszatérjen saját univerzumába… kétezer, erőt adó Toával hemzsegő idegen világok látogatásával telt évig. Végül hazajutott, és Metru Nui levéltárában kötött ki.

És hogy mi történt a hasonmásával a Veremben? Fogalma sem volt. Gyanította, hogy a Rend tudja, és egy nap, ha majd megunja magát, kikényszeríti belőlük az információt. Ám egyelőre nagyobb feladat áll előtte.

Tuyet nem kételkedett benne, hogy képes lenne megszervezni és sikeresen harcba vinni Teridaxszal szemben egy ellenállást. Ám nem állt szándékában hagyni, hogy Mata Nuié legyen ismét az irányítás. Ezer meg ezer évnyi merengés után megbizonyosodott róla, hogy Mata Nui gyenge volt, máskülönben rég elsöpörte volna a Makutákat. Nem, ennek az univerzumnak inkább egy erős, határozott vezetőre van szüksége, aki nem fél megtenni, amit kell.

Valaki olyanra, mint én, mondta magában. Igen, aki pont olyan, mint én.

Ötödik fejezetSzerkesztés

Az émelygés jól ismert hulláma csapott le Vezonra, amint elhomályosult körülötte minden. Most már tényleg muszáj lesz megtudnia, miként irányítsa új hatalmát, már csak azért is, hogy ne legyen hányingere. Nem is értette, hogy a Brutakához hasonló dimenziók közti utazók hogyan voltak képesek megőrizni épeszűségüket… lehet, hogy, akárcsak Vezonnak, Brutakának sem volt annyi veszíteni való esze?

Mindenesetre megérkezett. Itt volt. És ez természetesen megköveteli a kérdést: ezúttal hol van az „itt”? A lényével összenőtt Olmak Kanohi úgy nyitogatta a dimenziókapukat, ahogy a matoránok bontogatják az ajándékokat a Névadás Napján, és képtelenség volt megjósolni, mi lehet a célállomás.

Lenézett. Homok volt a talpa alatt. Mi több, mindenfelé homokot látott. Először azt képzelte, tengerparton áll, de nem volt víz a közelben. A távolban azonban fákra és épületekre lett figyelmes, úgyhogy elindult abba az irányba.

A sivatag, mint kiderült, nem volt nagy. Hamar átváltott egy buja őserdőbe, amely telis-tele volt lényekkel, kik olyas valamit műveltek, amit Vezon mindenáron el szokott kerülni: keményen dolgoztak. Néhányuk egyértelműen le-matorán volt… a többit Vezon nem ismerte fel, habár ők is falulakóknak tűntek. Gyűlölte a falubelieket. Olyan… szorgalmasak.

Az egyik lakó odaszökdécselt hozzá, karjait mellső lábként használva. Feltekintett Vezonra, majd azt mondta mosolyogva:

- Te Mata Nui egy barátja vagy?

Vezon egy bonyolult és nehézkes mutatványt hajtott végre: nem nevetett.

- Hát persze, te kis… akármi is vagy. Az vagyok.

- Akkor egy Toa vagy?

- Hát mi más lennék? – mondta Vezon, igyekezvén "nemesen és hősiesen" mosolyogni.

- Akkor gyerünk – így a helybéli, és el is viharzott. – Elkéstél.

Vezon érdeklődve a nyomába szegült. Ezen a helyen volt egy Mata Nui meg Toa, úgyhogy nyilván hasonlít a hazájára. De mi ez a többi vakarcs? És pontosan hová került? - Izé, elnézést, falusi – kezdte Vezon.

- Tarduk! – kiáltott az vissza. Vezon felkapta a fejét a figyelmeztetésre, de nem látta nyomát egy szál "tardu"-nak sem. Eltartott egy pillanatig, míg rájött, hogy a "Tarduk" az idegen neve lehet.

- Igen. Na mindegy. Hol vagyok? – mondta Vezon.

Tarduk megállt, és átnézett a válla fölött.

- Óh, te biztosan északról jöttél. Ez Tesara. De most siessünk, kérlek – Gresh és Kongu Toa segítségre várnak.

Gresh? mondta magában Vezon. Mi az a Gresh? De Kongu… őt ismerem.

Miután átverekedték magukat az aljnövényzeten, Vezon megtorpant. Toákat látott – nem is keveset – és egyéb harcosokat, akik nem voltak ismerősek. Valamifajta óriási fémmenedéket építettek. Jaller a tűz fölötti erejével forrasztott össze egy varratot, miközben egy kék páncélt viselő nő sürgette. Nem egy Víz Toája volt, legalábbis Vezon szerint nem – a Víz Toák nem szoktak ilyen rámenősek lenni.

Vezon tudta, hogy nem szabadna belépnie a tisztásra – végtére is nem örvendett nagy népszerűségnek a Toa körében. Ugyanakkor, ha meglátják őt, és rátámadnak, érdekesebbé válhat a helyzet. Már két teljes nap telt el anélkül, hogy valaki meg akarta volna őt ölni, ami kezdte őt roppant nyugtalanná tenni.

Kihúzva magát odamasírozott a munkálkodó Toához. Néhányan feléje biccentettek. Egyvalaki mosolygott. Az egyik Kő Toa még integetett is! Vezon elhatározta, hogy szívből gyűlölni fogja ezt a helyet.

- Tehát ki vagy te egész pontosan? – kérdezte Tarduk.

- A nevem… öö… Vezon Toa – válaszolt, olyan hangosan, hogy minden Toa hallja. – Én vagyok a… az… Anarchia Toája.

Tarduk a homlokát ráncolta.

- Rendben. Értem. Őszintén szólva Jeget vártunk… tudod, elég izzasztó ez a fajta meló. Vezon körbenézett. Senki sem reagált a nevére… még Jaller sem. Lehetséges volna…? Nem, túlságosan borzalmas, ahhoz, hogy belegondoljon. Egy ekkora tragédia, ekkora kár túltett a felfogóképességén.

Ennek az univerzumnak nincs Vezonja. Soha nem is volt. Máskülönben valaki már bizonyára lőni kezdett volna rá.

- Északon nem vagyunk túl, öö, tájékozottak – mondta Tarduknak. – Mi folyik itt konkrétan? - Tán nem tudod? – mondta Tarduk. – Nos, azt hiszem, a legjobb lenne, ha elküldenélek Takuához, de szerintem ő ma Roxtusban van. Figyelj, elmagyarázom – a Nagy Lények, Mata Nuin keresztül, mindent rendbe hoztak. Mata Nui aztán északra ment, és pár hónapra rá feltűnt a Toa, a matorán meg a többiek.

- És mi történt Mata Nuival?

Tarduk vállat vont.

- Tahu valami Útvesztő Völgyet emlegetett, és hogy az erő visszaszáll oda, ahova tartozik. Nem emlékszek már pontosan. Tudod, sosem voltam oda a történelemért.

Menetelés dörömbölésének hallatán Vezon megfordult. Egy magas alak, kétségkívül egy Makuta vezényelt egy sor fekete páncélba bújt katonát.

- Korán jöttek – mondta Tarduk. – Amióta megszabadultak Tumától, és a Skrallok a Makuta alárendeltjeivé váltak, az eredményességük megsokszorozódott. Még jó, hogy velünk vannak! Még egy pár kérdés, és Vezon számára máris tisztává vált minden, illetve majdnem minden. Ebben az univerzumban a Makuták nem lázadtak fel Mata Nui ellen. A Nagy Szellem szabadon, akadálytalanul folytathatta küldetését – akármi is volt az. Miután telesítette, engedte, hogy a Toa és matorán legalább egy része távozzon és a helyiekkel éljen. A Makuták is köztük voltak, akik összezúzták az egyik itteni hadúr vágyait, de a seregét megtartották maguknak. Vezon eltűnődött, miért is volt szükség egy ilyen boldog, békés, idilli, észvesztően unalmas helyen egy hadseregre, amikor kérdése váratlanul, igen drámai módon válaszra lelt. A távoli dűnék közt egy sereg tűnt föl, amely egyenesen Tesara felé robogott. Néhányukat felismerte – egyéb Skakdit, mint a Pirakákat, Roodakát és a Vortixxait, valamint Miserix Makutát sárkányalakjában. A kétlábú hüllőkön lovagló feketepáncélos harcosok ismeretlenek voltak Vezon számára, de azt azért mégsem hitte, hogy gyümölcsöskosár-futárok lennének.

- Megtámadtak! – kiáltott Tarduk. – Gyorsan, Vezon Toa – eredj, segítsd a Makutát! Használd az erődet. Én idehívom a többieket.

Használjam az erőm. Persze, gondolta Vezon. Az én erőm, hogy eltűnjek innen a francba. Csak arra kéne rájönnöm, hogy kapcsoljam be.

A támadók áttörtek a Skrall harcosok sorain, és szakadatlanul haladtak a falu felé. A Skakdi az élen fáklyákat hajigálva felgyújtotta a dzsungelt.

Most épp jól jönne, ha nyílna egy dimenziókapu… akárhová! mondta magában Vezon. Gyerünk. Gyerünk! Nem akarom, hogy egy olyan világban haljak meg, ahol nem is éltem… ki emlékezne rám akkor? Ám az Olmak ereje érthetetlen módon nem jelentkezett. Így Vezon nem tehetett mást, csak állt, és figyelte, ahogy az előretörő had feléje közeledett…

Hatodik fejezetSzerkesztés

Vezon már látott jobb napokat. Újkeltű képessége, amellyel más dimenziókba látogathatott, egy Spherus Magnának nevezett alternatív világba juttatta, ahol a Makuta, a Toa és valami Agori nevezetű nép élt békésen egymás mellett. Nos, többnyire – egy népes Skakdiból, Vortixxból, valamint Spherus Magna lakosaiból álló had közeledett a falu felé, amelyben Vezon álldogált.

Megfelelőnek látta az időt távozni. Ám Vezon még nem sajátította el a vele összenőtt Olmak Kanohi erejének irányítását. Attól, hogy akarta, még nem működött, és most már kezdte azt kívánni, bárcsak meg se látta volna ezt az átkozott tárgyat.

Az elmúlt egy percben immár hatodszorra, megparancsolta az Olmak erejének, hogy vigye el őt ebből a valóságból, még mielőtt a törtető horda elsöpörte volna. Ezúttal érezte a már ismerőssé vált szédülést, amely a dimenzióugrást előjele volt, és látta, amint a világ meginog körülötte. De aztán olyas valami történt, ami eddig még nem: körülötte minden teljesen megdermedt. Amikor megpróbált kinyúlni, és megérinteni egy Toát, a keze egyenest áthatolt rajta. És ami a legrosszabb volt, nem is "utazott" – úgy tetszett, egy szobrokkal teli világban ragadt.

- Ez jobb, mintha megölnének – mondta magának. – Nem sokkal jobb, de jobb.

Romlott elméje átfutotta az összes lehetséges forgatókönyvet. Ez nem sokat segített, mivel lényegében semmit sem tudott az Erő Maszkokról, vagy hogy miként kell őket megjavítani. Ha valami elromlott az Olmakban, lehetséges, hogy örökre itt marad.

Az tényleg olyan rossz lenne? A hang a fejében volt – ez nem volt Vezon számára szokatlan élmény, habár a hangok általában az övéi szoktak lenni.

- Ha ennél szórakoztatóbb már nem lesz, igen – felelt Vezon. – Kihez beszélek?

A keresztnevem számodra nem jelentene semmit. Spherus Magna emberei egy úgynevezett "Nagy Lény"-nek hívnak engem. - És mi tesz olyan naggyá?

Én nem beszélek az evilági lényekhez. Ők sosem látnak, hallanak engem, és így a képzeletükre hárul a feladat, hogy képet alkossanak rólam, gondolkodásomról és a hitemről. A képzelet végtelen számú módon képes kitölteni az üres részeket azzal, amiben hinni akar.

- Ez szép – mondta Vezon türelmetlenül. – Segítesz kijutnom ebből a helyzetből?

Miért tenném? Én juttattalak bele. Az én népem alkotta az első Erő Maszkokat. Még szép, hogy tudjuk, hogy kapcsoljunk ki egyet. Te nem ide tartozol… mi több, erősen kétlem, hogy bárhová is tartoznál. Így tehát most nem vagy sehol.

- Szóval a Nagy Lények ezzel töltik a napjaikat? Fantomorrukat olyasmikbe dugják, amikhez semmi közük, és megakadályozzák egy őrült válóságok közti tökéletesen jó tombolását? – kérdezte Vezon.

Én talán nem is vagyok egy átlagos Nagy Lény, felelt a hang. Eonokkal ezelőtt elkövettem azt a hibát, hogy megérintettem az Élet Maszkját. Ennek eredményeképp minden életre kelt körülöttem – a bútorok, eszközök, fénysugarak. Uralkodó társaim, saját biztonságuk érdekében, börtönbe zártak. Most már nincs mitől tartanom, csak az eleven láncaimtól… az élő kőtömböktől… és a fénysugarak sikolyaitól, amikor a sötétség kioltja őket. Vezonnak fogalma sem volt róla, a fény miféle kínokat élhet át, de ha meglátta a fényt az alagút végén, felismerte a lehetőséget.

- Tehát te is meg én is be vagyunk zárva. Szabadon engednél… ha én is szabadon engedlek? A Vezon fejében lévő hang hosszú időre elcsöndesedett.

___


Lewa földbegyökerezett lábakkal állt. Artakha egy barlangba teleportálta őt, ám nem egyedül volt ott. A jelek szerint egy bizonyos Tren Krommal osztozott a barlangon… és valami azt súgta Lewának, nem lenne jó ötlet pillantást vetnie vendéglátójára.

Fordulj, mondta Tren Krom ismét. Telepatikus "hangja" egy fészeknyi tekergőző fúróféregre emlékeztette Lewát.

- Én tökély-jól meg vagyok itt, kösz – mondta Lewa. - Artakha azt…

Kitalálom, miért jöttél ide, Toa, felelt Tren Krom. Én is hallottam Teridax Makuta hangját, amely az univerzum minden szegletéből hallatszott. De mit kérnél tőlem? Van tudásom, amit fegyverként vethetnénk be ellene, de a tudás, ha nincs meg használatához a kellő tapasztalat, teljesen haszontalan. Engem pedig a Nagy Lények ehhez a szigethez kötöttek, képtelen vagyok távozni.

- És ha az a Nagy Lények műve, kétlem, hogy én képes lennék ki-gyors-szabadítani – így Lewa. – Szóval az utam egy újabb időpocsékolás volt.

Meglehet… talán, mondta Tren Krom. De talán van egy út. Ám nagy kockázattal jár… és számodra a siker talán rosszabb lenne a kudarcnál.

- Mindenki, akit szeretek, veszélyben forog – válaszolt Lewa. – Mindent, ami számomra fontos, megmérgezte Makuta rontása. Megteszek mindent, bármi áron, hogy megállítsam őt.

Súlyosan megbánhatod még a döntésedet, mondta Tren Krom. De a döntésed immár végleges. Lewa érezte, hogy egy csáp tekeredik a nyaka köré. Felemelte karjait, hogy leszedje, de félúton megdermedtek. A következő pillanatban a teljes világ forogni kezdett, és úgy érezte, mintha belsőségeit egyenként szakítanák ki. Ezután fény, fájdalom és áthatolhatatlan sötétség következett. És mikor az árnyak mind eloszlottak, Lewa meglátta… önmagát.

Letekintett, csak egy mikro-másodpercig, de ennyi is elég volt, hogy meglássa a kőhöz forrt, óriási csápos masszát. Ösztönösen tudta, hogy Tren Krom teste volt az – és az ő elméje volt benne.

- Szabadság. – A szó Lewa szájából jött, Lewa hangján, de Tren Krom ejtette ki. – Ennyi idő után, ismét van testem… egy izmos, erőteljes test, amivel elmehetek erről a nyomorult helyről… hála neked.

Lewa próbált megszólalni, de nem tudott. Először pánikba esett. Aztán eszébe jutott, hogy Tren Krom telepatikával beszélt hozzá. Erősen összpontosított, és szavai "Lewa" agyában visszhangoztak:

Mit műveltél? Én ebbe nem egyez-mentem bele!

- Azt mondtad, "bármi áron" – felelt Tren Krom. – Hát ez volt az ár. De ne félj – nem szegem ge az alkunkat. Bevetem a tudásom, hogy megállítsam Teridaxot. Cserébe nem kérek mást, csak szabadságot. A ide való száműzetésben töltött élet túl nagy ár lenne a szeretteid és ismerőseid biztonságáért?

Még mielőtt Lewa előállhatott volna a válasszal, Tren Krom – a Levegő Nuva Toája testében – elhagyta a barlangot. Lewa próbált a nyomába eredni, de testének hatalmas tömege eggyé vált a szigettel. Nem tudott mozogni.

És ha nem találok valami módot a testem visszanyerésére, mondta magában, örökre ide leszek csapda-ragadva.

Hetedik fejezetSzerkesztés

Tren Krom azon sziget partján állt, melyet ezer meg ezer éven át "sajátjáénak" tudhatott – ez volt otthona, börtöne, kínjainak színhelye. Ameddig csak emlékezete visszanyúlt, itt raboskodott a Nagy Lények hatalmának köszönhetően. Joggal érezhet irántuk és alkotásuk, Mata Nui iránt gyűlöletet, és akarhat bosszút.

Furcsa mód nem így érzett. Igaz, nem egyszer kelt ki rabsága ellen és többször esküdött megtorlást. De ahogy telt az idő, okosabb lett, visszaemlékezett a régi mondásra, miszerint "nincs értelme harcolni az égő házban". Nem szerez abból semmi hasznot, ha tönkreveri a Nagy Lények teremtményét. Sőt inkább saját vesztét okozná. Mi több, noha több mint 100000 évvel ezelőtt félreállították Mata Nui miatt, Tren Krom még mindig érzett némi felelősséget az egykoron általa őrzött univerzum iránt.

Éppen ezért cselezte ki Lewa Nuva Toát, és cserélt vele testet, hogy így képes legyen megmenekülni a szigetről végre. Azonban arra nem számított, hogy Lewa levegő fölötti hatalmának megszerzése nem lesz az alku része. E nélkül pedig, csónak vagy légi jármű híján, képtelen elhagyni a partot. Ennek dacára nem esett kétségbe. Tudta, ki küldte el hozzá Lewát, és így tudta hatalma kulcsát.

Artakha, hallgass meg.

A telepatikus üzenetet elképzelhetetlen távolra sugározta. A válasz mégis másodpercek múlva megérkezett.

Itt vagyok, Tren Krom. Látom, még mindig… találékony vagy.

Hasznos lesz ez a test, jelentette ki Tren Krom, de csak ha eljutok Metru Nuiba. Te elintézhetnéd ezt.

És eresszelek rá téged az univerzumra? tűnődött Artakha. A Nagy Lények okkal zártak el téged, hogy Mata Nui rivális nélkül uralkodhasson.

Tren Krom átkozódott. Ne zúgolódj már, te ősi, vén bolond. Ha nem akartad, hogy kiszabaduljak, miért küldted a Toát? Tudtat, mit tennék.

Artakha nem küldött vissza választ. Ehelyett a világ pislákolni és halványulni kezdett Tren Krom körül. Mikor kitisztult a látása, egy halomnyi törött felszereléssel meg porlepte műtárgyakkal telerakodott, föld alatti járatban találta magát. Fizikailag még sosem járt itt, de tudta, hová került: Metru Nui Archívumába.

Hálás köszönet, gondolta.

Artakha szigorúan felelt. Igyekezz teljesíteni az alku rád eső részét, Tren Krom! És meg se forduljon a fejedben, hogy megtartasz egy testet, ami nem a tied. Inkább pusztítanám el, minthogy hagyjam, hogy örökre ellopd.

Tren Krom figyelmen kívül hagyta. Sokkal jobban aggasztotta az, hogy miképp fog eljutni, ahová kell, mielőtt még Teridax Makuta meg akarná állítani. Az Archívum alagutak labirintusa, és egyik elme sem ismerte az alaprajzát, amit a közelmúltban olvasott. Kinyúlt, egy értelmes lényt kutatott, aki hátha tudja, merre van a helyes út.

Valami egészen mást talált. Elméje egy másikhoz súrlódott, egy elképesztően erős akaratú és ambíciójúhoz. Mielőtt mélyebbre hatolhatott volna, közeledő lépteket hallott. Előkészítve Lewa Toa fegyverét, Tren Krom felkészült a támadásra.

- Lewa! Nézzétek, ez Lewa Toa!

A vidám kiáltást egy matorán falusi hallatta. Elméjének gyors leolvasásával kiderült, hogy a neve Kapura, társa pedig Hafu. Ám náluk sokkal jobban érdekelte Tren Kromot a velük utazó, kék páncélt hordó nőszemély.

- Hát nem pompás, Hafu? Most már két Toa is van velünk – Lewa és Tuyet.

Tuyet? Tren Krom kihasználta az időt, hogy az elméjébe olvasson, és nem túl finoman intézte. Látta a nő korábbi kísérleteit az univerzum meghódítására, és a terveit, hogy újra megteszi. Erőteljes volt és veszélyes… de talán hasznossá is válhat.

Ami őt illette, Tuyet csak mosolygott. Jól tudta, hogy nem egy Levegő Toája áll előtte. Még sosem találkozott Lewa Nuvával, de olyan mentális erőkkel, amilyeneket érzékelt, egy Lebegésmaszkos Levegőharcos sem rendelkezett. Akkor ki ez igazából, és miért tetteti magát Lewa Toának?

- Ha ti Makuta ellenségei vagytok, akkor a segítségetek igen… jól hálás-jönne – mondta Tren Krom, megtoldva szövegét egy kis fanyelvjárással a matoránok kedvéért.

- Azt meghiszem – mondta Tuyet. – Gondolom, van egy terved.

- Ha nincs is, nektek biztosan lenne – felelt Tren Krom, egyenesen a szemeibe meredve. – Talán… tám-segíthetnénk… egymásnak.

- Micsoda megkönnyebbülés – mondta Kapura mosolyogva. – Szerinted is, Hafu? A po-matorán Tuyet Toáról, kiben nem bízott, Lewa Nuvára tekintett, aki meg nem tűnt önmagának.

- Igen. Csodálatos – mormogta.

___


A kis csapat az est beálltáig várt. Aztán kiosontak az Archívumból, egyenesen a Kolosszeum felé. Útközben elhaladtak Pouks Toa és Bomonga Toa mellett, akik úgy sétafikáltak a városban, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna.

- Kik ezek? – kérdezte Tuyet. – A Toa ügy árulói?

- Ők a Hagah Toa – magyarázta el Kapura. – Valami történt velük… senki sem tudja, hogy mi. De úgy sétálnak el a Rahkshi mellett, mintha a szörnyek ott se lennének. – Vállat vont.

Tren Krom érdeklődően megérintette a két Hagah Toa elméjét. Áh, gondolta, egy egyszerű trükk. Teridax egy hamis valóságot mutatott ennek a Toának, ahol a béke és nyugalom honol. Ez számukra egy olyan acélos illúzió, amiből maguk erejéből nem tudnának kitörni. De nekem… Tren Krom mentális erejének egyetlen töredéke képes volt darabokra szedni Makuta mesterséges valóságát. Pouks és Bomonga megrázta a fejét, mintha csak egy álomból ébredtek volna fel. Miközben visszajuttatta őket a való világba, Tren Krom sorba kapcsolta hatalmát a többi Hagah Toa agyához, egyúttal őket is felszabadítva.

- Talán a szerencse rámosolyog Metru Nuira, és ezek a Toák is észhez térnek hamarosan – mondta Tren Krom. – Idővel kiderül.

- Mint általában minden – így Tuyet. – De vajon rólunk mit fed fel az idő?

Tren Krom a nőre nézett.

- Remélhetőleg semmi olyasmit, amit bármelyikünk szégyenkezve bánna.

- Óh, nem, hát persze, hogy nem – felelt hahotázva.

- Most hová megyünk? – kérdezte Hafu. – És akarom én egyáltalán tudni?

Tren Krom a Kolosszeum irányába mutatott.

- Oda. Üzenetem van Mata Nuinak. Ez dönthet mindenki élete vagy halála felől.

- Mata Nuinak? – kérdezte a hitetlenkedő Hafu. – De Mata Nui nincs is itt. Teridax Makuta száműzte az univerzumból, talán meg is ölte. Hogy akarsz üzenetet adni neki? És egyébként is hogyan tudna ő most rajtunk segíteni?

Tren Krom ránézett a po-matoránra. Különös vigyor húzódott Lewa Nuva szájára, furcsa szögben felkunkorítva a széleit.

- Mindkét válaszra ugyanaz a válasz… még meg fogsz lepődni, Hafu. Nagyon meg fogsz lepődni.

Nyolcadik fejezetSzerkesztés

Helryx Toa meghozta döntését.

Cellájában egyedül, mindössze Teridax Makuta gondolatai és Miserix Makuta festménye társaságában, bőven volt ideje gondolkodni. Teridax külön elmondta neki, mik voltak a tervei – kihasználja a Nagy Szellem testének erejét, hogy más világokat hódítson meg. A Toa nem kételkedett benne, hogy képes lenne rá, hacsak nem állítják meg.

De hogyan?

Az egyértelmű válasz a matorán nép volt. Munkájukat nyilvánvaló kapcsolat kötötte össze a gépezet egészségi állapotával, amelyben laktak. Dióhéjban, ha ők beszüntetik a munkát, a robot meghal, s vele együtt Teridax Makuta is. A probléma, hogy Teridax nem tűrné meg a sztrájkot. Kétségkívül lemészárolna néhány matoránt, különlegesen fájdalmas módokon, míg a többiek be nem hódolnak. Bármilyen bátrak is, a matoránok dacosságára nem lehet számítani, ha a barátaik szenvedését okozzák vele.

Természetesen a gond többrétű volt: a robot halála elkerülhetetlenül minden benne élő lény halálát is jelentené – matoránét, Toáét, Vortixxét, Skakdiét, mindenkiét. A kinti bolygónak nincs szárazulata, így nem lenne hová menekülni. A matorán univerzum lakói vagy megfulladnának, vagy megfagynának a sötétségben.

Mint Mata Nui Rendjének vezére, Helryx számos olyan döntést hozott már, amely a halálukba küldte ügynökeit. Ez a munkával járt. De vajon olyan döntést hozhat, amely egy egész univerzumot a sírba taszítana?

Mint kiderült, igen. Hozhat.

Teridaxot meg kell fékezni, mielőtt még megölné vagy leigázná a kinti világegyetem milliárd ártatlan lakóját. Nem volt benne biztos, hogy leterítheti-e, de meg kell kísérelnie. Börtöne egy érzékeny hely közelében volt, amelynek pusztulása talán elegendő lesz a Makuta megölésére. Ha vízerejét nóva robbanásként ereszti ki, talán okozhat elég kárt. De még ha csak megnyomorítja is, más még beviheti a kegyelemdöfést.

Behunyta a szemeit, és megidézte minden hatalmát. Ha voltak kétségei vagy sajnálkozott, félretolta érzéseit. Helryx azt fogja tenni, amit mindig is tett: bármit, amit muszáj. Figyelmét egy hihetetlenül hangos dörömbölés zavarta meg. Teridax máris felfedezte volna a tervét?

A következő pillanatban beomlott egy fal. A romokon át két matorán, Lewa Nuva Toa és egy olyan alak lépett be, akiről Helryx úgy vélte, sosem fogja látni: Tuyet Toa.

- Ti! – csattant fel a Rend vezére. – Ti mit kerestek itt?

- Szívesen – felelt Tuyet. – Fogalmam sem volt róla, hogy ide vagy bezárva, Helryx. Költői igazságszolgáltatás, tekintve, hogy a te fajtád is évszázadokra bezárt engem, nem gondolod? Helryx Lewára nézett. Tuyet szabadlábon potenciális veszélyforrás. Talán ha ő és a Levegő Nuva Toája elég gyorsak, leteríthetik a gaz Toát. Ám Lewa nem fordított figyelmet Helryxre. Inkább úgy tűnt, Miserix képével van elfoglalva. Teridax Makuta a régi ellenségét egy falfreskóvá változtatta, a gyilkosság egy egyedi és galád tetteként.

- Lewa? Te meg mit művelsz? – kérdezte.

A Levegő Toája rá sem hederített. Helyette azt suttogta:

- Érdekes. Nem halott, de annyira annak hiszi magát, hogy akár az is lehetne.

- Rá ne figyelj – így Tuyet. – Ő nem ez a Lewa. Nem tudom, ki ő pontosan, csak azt, hogy ő hozott ide minket. És most, hogy itt vagyunk, biztosan találok valami módot, hogy érkezésünkből előnyt kovácsoljak magamnak.

Helryx visszatekintett Lewára. A Levegő Toa becsukta a szemeit, és jobb kezével előrenyúlt. Ám kitartott tenyeréből nem ciklon tört ki. Sőt mi több, semmi sem történt.

Aztán hirtelen valami mégis.

Miserix portréja eltorzult, mintha ráhajlott volna önmagára. Egy szempillantással később maga Miserix Makuta állt ott a teremben, teljes hüllőpompájában. A Makuta először szédültnek tűnt, de aztán szemeit megtöltötte a harag.

- Hol van Teridax? – bömbölte, és még a falak is megremegtek.

- Nos – kezdte Tuyet. – Erre nem számítottam.

- Kuss legyen! – kiáltott fel Helryx – Mindenki, csönd. – A két matorán felé fordult. – Hafu, Kapura… ez nem nektek való hely. Menjetek vissza Metru Nuira, és adjátok át a hírt az ellenállásnak. Mondjátok meg, hogy készüljenek fel cselekedni, és hogy… hogy béküljenek meg a Nagy Szellemmel és egymással.

Hafu előre lépett egyet, készen arra, hogy az ott maradásért vitázzon. De Kapura megfogta a karját, és a fejét rázta. Itt egy harcból sem vehetik ki a részüket… valahogy tudta, hogy ez a Víz Toája minden létezőnek a végéről beszélt.

Most Lewa Nuva volt soron, hogy megszólaljon.

- Üzenetet kell küldeni. Mata Nuit fel kell készíteni.

- Ki vagy te? – követelőzött Helryx.

- Te úgy ismersz engem, mint Tren Krom – mondta a Toa. – Akárcsak Tuyet, én is nemrég szabadultam. Most pedig egy feladatom van.

- Megállj!

A szobában mindenki körbepördült, hogy meglássa, ki beszélt. Az áttört falban Brutaka és Axonn jelent meg. Brutaka lebegett, és valamilyen zöldes aura vette körül. Axonn bal karja bénán lógott az oldalán. Mindketten úgy festettek, mint akik egy háborún estek át. - Tren Kromnak meg kell tennie, ami a feladata – mondta Brutaka. – A három legyen egy. Az univerzumnak élnie kell, hogy a világ ismét teljes lehessen.

- Az univerzumnak meg kell halnia, és Teridaxnak is! – felelt Helryx. – Axonn, Brutaka, azt parancsolom, hogy fékezzétek meg ezt a három személyt.

Brutaka mosolygott.

- Többé nem engedelmeskedünk neked, Helryx Toa. Most már a sors diktál nekünk.

- Csak hogy tudd – tette hozzá Axonn –, Brutaka újabban többes számban beszél. Hosszú sztori.

Tuyet már nem figyelt rájuk. Tren Kromot próbálta kihallgatni. Akármilyen üzenetet is küldött, nagyrészt hallhatatlan volt, de időnként olyasvalamit susmorgott, amit megértett. Eddig az "Ignika" és az "aranypáncél" szavakat hallotta. Mindkettő érdekfeszítő volt, enyhén szólva.

- Elég a beszédből – morgott Miserix. – Teridax ebben a fémvázban lakozik, ami azt jelenti, el kell pusztítani, és vele azt is, aki az utamba áll.

- Ne kezdj bele olyasmibe, amit nem tudsz befejezni – figyelmeztette Tuyet. – Én még használni akarom ezt az univerzumot.

- Brutaka, Helryxnek talán igaza van – így Axonn. – Talán másképp nem lehet megállítani Teridaxot. Talán Mata Nui is ezt kérné tőlünk.

Kapura és Hafu döbbent szemei előtt, meghúzták a harci vonalat. Az egyik oldalon Helryx, Miserix és Axonn – a másikon Tuyet, Lewa Nuva és Brutaka.

- Ha így kell lennie – mondta Brutaka. – Hogy megmentsük az univerzumot, hát… Axonn, Helryx, Miserix, most meghaltok.

A Wikia-hálózat

Véletlen wiki